Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Proletárok

87 hogy megbecsülje a legparányibb jót is, ereje fogytán megnyugodva térne közülök meggyűlölt egyhangú munkájához. Több öröme van benne, mint a nihil országában, amivé a tél teszi a földet. Az a gubancos szürke veréb, amely a levele-fonnyadt akácfaágon előtted veri le didergő szárnyával a galyra ülepedett hótörmeléket, jó tanú rá s vetekedik vele a tanúskodásban valahány védtelen proletárja van még kivüle a hófedte rónának. De hol, merre vannak hát ezek a proletárok?!. . . * Hajnalodik. A téli hajnalnak nincs rózsaszíne, nincs költői bája, igézete. Szürke köd gomolyog a föld felett; át nem tör rajta a nap sugara, puszta szem is állja a vörös fényt, amely csak paródia a régi naphoz képest. Azután lassan felhőbe gyűl a köd; a téli szél felkapja, gyúrja, összegöngyölgeti; majd szeszélyesen széttépi ismét s foszlányokban húzza maga után. A napsugár becsúszik a pára repedésén, ostorcsapásként suhan el a ropogós havon, fényes csíkot ír le az útján. Rövid dicsőség! Az első ködgoinoly, amely föléje borul, elfogja a fényt, árnyékot hint rá: nyom se marad róla. Köröskörül egy moccanás sincs; élők közelségének semmi hangja; néma a hómező, nincs rajta