Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Szüret

78 Nem a fáradság verejtéke az, ami kiüt a munkások homlokán, hanem a jókedv izgalmának egy csöpp harmata. Se meleg, se hideg; tisztára tavasznak hinnéd az időt, ha a kopaszodó fákon nem csupa sárga levél volna, ha ugyan az is van. Nyári rovar se veszkődik körülötted, még a szúnyog is elment már meghalni; a hűvös alkonyat megzsibbasztja a szárnyát minden effélének. Csak a fényes dongó-légy szemtelenkedik ki a törkölyre, elcsalja az édes szag messziről, akár az éjjeli pávaszemű pillét a lépes méz. Könnyen telik a nap ebben a vendéglátó világban ; illik a jó szomszédokat megtisztelni; terített ozsonna vár mindenütt, el nem marad a lágy kenyér mellőle. Mikor azután lefelé néz a nap s pirosan szegi az ég alját, akkor elég a szedésből erre a napra. Csacsogva ereszkedik le a hegy elevensége a vacsora helyére és beszámol szépen a kosarával. Már azután vagy vacsorál, vagy nem, de táncolni muszáj, mert a banda húzza. Ott van a táncterem a présház közepén, ahol ugyancsak mulat a csiklandós asszonynép, ha a táncosa jól pördül. Egy pillanatra megpihen a tánc, a messzeség bői elhallatszik a másik banda szomorú nótája, valami duhaj legény könnyít a bús lelkén: