Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

63 Ott ül előtte a lápi ember. Csendes munkával igazítja össze a szerszámát, környéke némaságánál csak az ő nyelve némább: nincs akihez szóljon. Legényélete nyugalmát ritkán cseréli fel a családi örömmel; jobb neki így, egyedül, gond nélkül. Kedvét nem nyomja a jövő, jövője nincs; emlékét nem tölti be a mult, amelyhez képest a jelen nem mutat változást. Mintha a társadalom száműzött tagja volna, kivonul az emberek köréből; valami ellenállhatatlan vágy kapja meg, hogy bújja a láp rejtelmes világát, ahol kivüle más el nem igazodik s ahová az utat csak ő találja meg. A csend megtanítja rá, hogy meghallja és megértse a nádas beszédét. Nem támad olyan finomsága a hangnak, amely nyomtalanul múlnék el rá nézve, és nincs olyan mozdulása a sűrű kákának, amit meg nem látna, amikor „munkában" van. Az indián eligazodik az ember magasságú fűben, amelyen nincs más nyom, mint a vadak ösvénye és meglátja a fű hajlásáról, hogy merre menekült áldozata: a pákász előtt nincs ilyen ösvény; a nád, a sás, a káka, visszahajlik a lépése után és rögtön eltakarja az uj nyomot. Az indián lehajtja fejét a szilárd földre és megtudja belőle a futó vad irányát: a pákász körül