Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

119 rúgnak, hogy a gyöngébb ember félve meri elhúzni a ravaszukat, mert rögtön kék foltot pöffentenek az arcára s karjára. De aztán van egy előnyük, amit még a „dum-dum" is alig szárnyal túl. (A „dum-dum" az üreges golyó, amely szétnyílik a testbe hatolásakor és roppant nagy sebet üt.) Az, hogy az expresz-golyó után mindig van vérnyom. Az ilyen expresz-golyó tör-zúz, szakít, rombol; nagy kaput nyit a halálnak; ömlik nyomán az élet nedve, a vér. Nekivágtam a jól ösmert ösvénynek; Diana nyöszörögve búcsúzott tőlem; meg sem kísérelte, hogy velem tartson. Ő neki jobb volt a szárazon. Siettem. Alig vártam, hogy kint legyek a magányban, az erdő elhagyott, néma világában, ahová mohó sóvárgással vágyakoztam. Aki nagyon szomjas, az nyeli úgy az első kortyokat, ahogy én szíttam magamba tele tüdővel a fenyőfák csudálatosan zamatos leheletét. A lombfáról csak dohos nyirkosság áradt; de a fenyő olyan volt most is, mint tavasszal; az őszi eső megifjította, nemhogy elernyesztette volna. Gyorsan lépkedtem az avaron, amely most puha volt, mint a neszfogó szőnyeg. A fenyőfák alatt szinte besüppedt a talpam ebbe a szőnyegbe; cserkészút nélkül is teljesen nesztelenül mehettem