Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Gyuri bácsi

tökben s kiöltötték a nyelvöket egymásra. Azután gyanakodni kezdtek s egy ócska tükördarab segélyével megértették, hogy mit nevet rajtok a másik olyan jóízűen. Enmagok láttára végül oly sírásra fakadtak, hogy alig lehetett őket megvigasztalni. Lehet, hogy mi is sírtunk volna, ha tükörben pillantjuk meg gyászalakunkat, a melyről csurgott az esőviz. — Menjünk be itt az erdő szélén Benczéékhez, — mondtam, teljesen lemondva a további cserkészetről. Hisz' ha mi magunk nem áztunk volna is meg: a bozót csupa nedvesség volt, aközt bujkálni ugyancsak keserves lett volna. Gyuri bácsi megvakarta a fejét. — Oda ne menjünk, pajtás, — mondta tétovázva. — No, ez különös. Hogy ne menjünk az egyetlen egy helyre, a hol fedél alatt megszáradhatnánk; sőt a mi talán még kívánatosabb: egy pohár borocskához is juthatnánk. Gyuri bácsi megértette meglepetésemet s ötölt-hatolt. — Tudod mit szivem? van itt nem messzire egy rozoga őrkunyhó, a hol bevárhatjuk, a mig az eső eláll. Azután hazafutunk hozzám s kapsz olyan homoki rizlinget, hogy még a nevednapján se iszol különbet. Nem várta, hogy mit felelek, csak loholt előre, s nem telt bele tíz perez, már védve voltunk a nyomorúságos, széljárta nádkunyhóban. Gyuri bácsi lelkendezve kiáltotta: — No hát nem herczegi rezidenczia ez? — Nesze, igyál! — tette hozzá, mohó sietséggel, mintha ezzel akarta volna enyhíteni nagyotmondását s azt a lelketlenséget, hogy ide czipelt. A kis kulacsban jó szilvórium volt s egy kortyocska belőle nem is esett rosszul. Leültünk a kunyhó földjébe vert czölöpökre. — Még sem értem magát, Gyuri bácsi . . . Az öreg félbeszakított: — Jó-jó! persze, hogy nem értesz; de ha már ennyire vagyok veled, hát isten neki, megmagyarázom. Nem jó szemmel néznek rám Benczéék. Kivált Bencze . . . 2