Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az „öreg úr"

— Csapjuk meg! hadd emlegesse meg! — Kapd le a tíz körméről! Köréje csoportosultak mindannyian. Kezdett a dolog aggasztóvá válni. Ezektől a becsípett fiúktól kitelik, hogy deresre húzzák tréfa czímén, s elhegedülik rajta a szent Dávid nótáját. Nem lehetett tovább várni a nagy felfedezéssel. — Uraim, — kezdte, kinyúlva, mind az árbocz. — Tehát id'e figyeljetek! Megnyertem a fogadást! . . . Tehát az „öreg úr"-nak vége! . . . Megpukkadtok, ha az agancsát meglátjátok! — Megőrült! . . . A szegény ember hirtelen megbolondult! — mondták egymásnak a pajtások. — Tehát megmutatom! — kiáltotta Stüssi; a táskájába nyul, s előránt onnan egy agancsot. Mindenki elhallgatott egy pillanatra. Az arczokon megdöbbenés volt. A házigazda, (az erdőmester) előlépett. — Hadd látom azt az agancsot — mondta gyanakodva. — Tehát tessék! csak vigyázni tessék rá. Úgy nyújtotta át, mintha a Kohinor lett volna a markában. Az erdőmester figyelmesen nézegette egy pár pillanatig a trófeát, aztán így szólott: — Érdekes, csakugyan érdekes; — ezt az őzet épen tizenkét esztendővel ezelőtt lőttem én a rézbánya szélén. Itt van ráírva, ni. A pajtások kiragadták kezéből az agancsot. Régen kiszáradt szép agancs volt. Elől a homlokcsont kopottas-fehér, szinte sárgásszürke. Rajta tintával írva: „1890. június 10. Rézbánya. Lőtte Rigolyás Endre erdész." — Aáááá! A szörnyűködés felkiáltása nem akart véget érni. A Stüssi bambán bámult. Semmit sem értett a dologból. — Én lőttem, — mondta szánalmas méltatlankodással. — Halljátok? ő lőtte! — harsogtak a czimborák. — Le vele! Húzzátok le! Csapjuk meg! hadd emlegesse meg. — Tehát esküszöm! — ordította Stüssi. 72