Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Egy úr elveszett

Már jó sokáig haladhatott, a mikor egyszerre úgy rémlett neki, mintha megsűrűsödött volna a levegő. — No még csak ez kellett, zsörtölődött; — köd ereszkedik. Valóságos köd. De milyen istentelen vastag! ... Ha így tart, egy negyedóra múlva a szomszédomat se fogom látni. Csakugyan köd támadt. Az az áttetsző anyag, a mi félig-meddig emlékeztetett volt az üstökös sugárkévéjére, csakhogy nem csillogott: már egészen megfakult, összesűrűsödött. Szállt lefelé a dombok tetejéről a nyugalmas síkságra, a melyen úgyis olyan nagyon egyforma volt minden. Kiterjesztette lomha, nehéz szárnyát s közeledett, mint a mesék griffmadara, a mely csillagmagasságban kering, ott fent a maga tojásának nézi a földtekét s ráülni készül, hogy kiköltse. Az öreg Csorba, elől a szárnyon, nagyokat káromkodott. „Az Árgyilusát, ha befog a köd, még oda se találunk a sáros kúthoz. A szentnek van ilyenkor elég szeme!" Kánya is tőle telhetőleg sietett előre. A domb már nem látszott; azt tökéletesen elfödte a köd. De a völgyben egy vihartépte, magas jegenye állt, annak a mezítelen, vézna teste átsötétlett valamennyire a növekvő ködhomályon. Azon a jegenyén túl egy pár száz lépésnyire, már el kell érni a sáros kutat. — Az a fődolog! az a fődolog! — ismételte Kánya, gondolatban. — Mert ha a mellett elmegyek, sose találkozunk. Akkor minden megbomlik itt s összegabalyodik. A köd pedig nem kérdezett senkit, csak haladt a maga útján. A kis Szabó azon mulatott unalmában, hogy milyen rettentően üressé válik körülötte minden. Határok már régóta nincsenek. Az ég is eltűnt, a föld is. Mindössze egy pár elmosódott, fekete alak mozog előtte, egyformán, gépiesen. A hajtók voltak, a kik libasorban vonultak át a pusztaságon. A kis Szabónak káprázni kezdett a szeme attól, hogy mindig mereven lesse: hol jár az előtte levő hajtó. Abbanhagyta a szem57