Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A veszett-vadász

A mikor már sehogysem bírta ezt a témái változtatni, azt mondja neki Guszti: — Nagyon derék. Ezt remekül csináltad. Ugy-e megmondtam, hogy így lesz? Hanem most rajtam a sor. Nekem még nincs nyulam. Menj és hajtsd meg a sűrűt, úgy, mint én az elébb. János érezte, hogy ezzel csakugyan tartozik. Arczán öröm sugárzott. Letette a puskáját a fűre, hanem a nyulától nem akart megválni. Azt vinni akarta mindenfelé. Guszti alig bírta megértetni vele, hogy ez lehetetlen. A gaz közt mind levedlik a nyúl nyári szőre, ha futkosás közben megtépi a tüske. János végre rászánta magát, hogy kint hagyja a nyulát s egyedül menjen a bozótba. Meg akarta hálálni azt a szerencsés, csudálatos lövést, a mit Gusztinak köszönhetett, híven teljesítette kötelességét. Ugatott, mint hat kuvasz összevéve; mély basszus hangján fel-felordított, mint a magányos farkas, a mely a társait hívja, szólongatja. Próbálgatta vékonyan, vastagon; üvöltött, akár a holdkóros komondor. E közben száguldozott s őrületes hévvel bújta a bokrokat, a melyek közé nagyokat rúgott. Tört, zúzott és rombolt; szökött, ugrott, s meg nem szűnt ugatni, csaholni. A mint Guszti látta, hogy a barátja most már jól benne van a szerepében, felkapta a nyulai a földről, s a cserjés szélén futólépésben rohant az útmenti csárda felé, a hol éppen egy sereg vásáros ember stácziózott. Lelkendezve bukott be közéjök. — Az isten szerelméért siessenek hamar a cserjésbe, — kiáltotta. — Mi baj legyen ott, tekintetes úr? — kérdezték az emberek s felugráltak a hosszú fenyőfaasztal mellől. — jaj istenem! még ilyet sose láttak. Egy veszett vadász szaladgál benne és ugat a boldogtalan, szörnyűképen. Meg kellene fogni. Egy pár izmos legény nekigyűrkőzött. — Ejnye no! szegény! megfogjuk mi. 135