Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A „hivatalosak"

— Hát ugyan hogy? — Úgy mászok majd, hogy sírva instál a kupecz: vajh' sietnék. — Derék ember kend. — No csakhogy. — Hátha mennénk is mán? — Aszondom. Csárdás, hej! — Mit akar kend? — Fizetni akarok. — Nem én hittam kendet? — Meg a saját torkom. — Hát a torkának fizessen kend. Itt én vagyok az úr. Aprópénzt kotor elő s fizet. — így la! — így is jól van. Majd megszolgálom egyszer. Elindulnak. A hó ropog a talpok alatt. Bajuszukra ráfagy a lehelet. Mire a pusztai útra érnek a fogadalmi kereszthez, csupa zúzmara mind a kettő. — Én ösmértem ezt a Kubáncsa Venczelt, — mondja a kucsmás ember, kissé zavaros ésszel. — Én is hallottam róla. — Kend nem idevalósi? — Csak majdnem. Az apám kanász volt a grófnál, azután elszármazott innen a Bakonyba. Én ott születtem. — Más világ lehet arra. — Más-e? Ott már nincs is világ, csak erdő. — Aunye! — Aszondom. — Ni, mintha alkonyodnék. — Aminthogy igaz is. Isten áldja meg kendet, oszt' el ne felejtse, hogy: „szömillesen". — Tyűhh! (A kucsmás ember megáll s a fejére csap.) — Mi leli kendet? — Hátha válasz kell rá? A kalapos ember meghökken. — Lehet! — mondja. 125