Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Mi ketten a Czompósban

Nekirugaszkodtunk. Csak előre folyvást. — Ne siess hát! Hová rohansz? Mit szeleskedel úgy? — zajgott haragosan. — 'Iszen bárcsak már siethetnék! De te is jobban igyekezhetnél czimbora. Végkép berekedtünk, végkép kidőltünk, végképen összevesztünk. (Csak nem kívánhatta, hogy visszamenjek hozzá, abban az olvasztott szurokban? Sem pedig azt nem cselekedhettem, hogy várjak rá s az alatt tízezer pióczát engedjek magamon megragadni!) Csak kifelé most már, kifelé! Már nem kellett a mórsneff. Már csak lihegve, fújva, kétségbeesve másztunk a sárban, a zsombik tetején el-elhasalva. A halászkák ott kerczegtek a fejünk fölött. Kinevettek, kicsúfoltak bennünket. — Ne siess! ne siess! — hallottam folyvást magam mögött, különben az is lehet, hogy csak képzeltem, úgy zúgott már a fejem a nagy erőlködéstől. — Igyekezzél Józsi, igyekezzél, — kiabáltam vissza pokoli elszántsággal, a miatt, hogy még belém talál lőni. Eltelt egy óra, a míg száz lépésnyi vonalon a zsombikból valahogy kivergődtünk. Akkor lefeküdtünk a mocsár szélén a gyepre s félholtan kibékültünk. (De azért másnap szívesen újra kezdtük volna.) 108