Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Szegény Feri

Feri már munkában volt, a mikor az utolsó szavakat kimondtam. Levetette a kabátját s feldobta, utána a mellényét s az ingét. Szomorú látvány volt így. A nedves ruhadarabokat hamarjában kifacsartam s összekötöttem. Mondhatom, különös kötélverő-munka volt. De végre sikerült. Leeresztettem alkotásomat szegény barátomhoz. Gyanakodott s jól meghúzgálta, mielőtt rábízta magát. — Jól kapaszkodjál belé s a hol lehet, segíts a lábaddal is, feszítsd a partnak, — mondtam, — én majd húzlak. — Hahó! megállj csak! hát a puskám? Bizony azért a pompás puskáért kár lett volna. Az is ott volt valahol az iszapban. Feri lebukott, mint a récze, úgy kereste. Végre megtalálta. Feldobta azt is a partra. Ez az erőművi gyakorlat kissé magához térítette. Már nem fázott annyira. — No most húzzad! — mondta, s belecsimpaszkodott a saját nadrágja szárába. Izgalmas néhány pillanat következett. Feri szuszogott, de még én is. Nem bírtam többé szabadulni egy rémgondolattól, a mitől egyrészt égnek állt a hajam, másrészt fojtogatni kezdett a kaczagógörcs: „Hátha elszakad ez a furcsa kötél!!" Húztam s a mellett majd elharaptam a nyelvemet, nehogy nevetni találjak. — No most, no, — bíztatott Feri. Az ing pompásan állta a dolgot, de a mellény, vagy tán a kabát, mintha reccsent volna egyet. Hahh! Most egy roppanás! s én dűlök, esem vissza, hanyatt! — En-én! De szegény Feri! A kopolyában iszonyú lubiczkolás és káromkodás folyt. Alig mertem lekukucskálni. Feri fújt és prüszkölt. Nem volt emberi forma rajta. Sarat evett. Szánakozva szóltam le hozzá: — Feri, hogy vagy? — Tán megint eszméd van? — hadarta dühösen. 100