Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Ébredés

Csudálatos, hogy mi mindent lehet ezzel az egyetlen egy verébfrázissal kifejezni. Jelenthet ez mindent, amit verébék gondolnak; csakhogy persze ők bele tudják tenni az árnyalatok oly finomságát, aminőt emberfül meg sem különböztet. Mikor a kanveréb ráförmed a pajtására, (egy másik kanra), akkor a «csirip» ezt mondja: «gazember!» — amikor a mámikát hívogatja, akkor ezt jelenti: «ó édeskedves !» —amikor a fészekben nyugtalankodó gyerekeknek szól, akkor ezt fejezi ki: «pokolbélűek, várjatok, a mig rátok kerül a sor». Most a hosszú, csattanó «csíp» után, ami hívó szózat, azt mondta a «csirip» : «gyere már, édes-kedves». Ennek fogadott szót a veréb-mámi, aki a lombsátor alá surrant, hogy engedelmeskedjék az ő urának és parancsolójának, a szerelmesnek. • Az a sötét alak, ott a szérűs kert mellett, elővesz a hóna alól egy menykő nagy tülköt s bőszen fúj bele. «Hajnal van! reggel van! nappal van ! ébredjetek!... Eszméljetek, ti pusztai népek! Mindjárt a hasatokra süt az isten napja ! Dologra fel! . . . Tú! tú! túúúí» Ezt mindet a tülök hirdeti, amint az éjjeli bakter fújja. Az pedig ugyancsak megnyomja az utolsó tülökhangot, hogy mindenek meghallják és felriadjanak, és eszökben tartsák, hogy Jerikó falai leomlának vala egykoron az ilyen hangoktól. Egyelőre és leghamarább ugyan a kuvaszok és komondorok riadoznak meg tőle. «Vauú — vauuú!» — üvölt a kölyök, rémülten, s farkát a lába közé kapva, lohol az istállóba. Ott is befurakodik a jászol alatt a - 99 —