Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Szűzhavon

látszik, — nem izgatta, hiába csalogatta. Inkább megint az erdő felé fordúlt. Vissza a borókásba, a csöndes gnómfaluba, amelynek minden ilyen hófödte kunyhóját apróra ismeri már. Amennyire lehet, járt ösvényen marad. Ám a vadváltókat is hó borítja most, valamennyit. Úgy húzódnak ezek a vadváltók, be, az erdőségbe, kiszámíthatatlan vonalon, mintha rejtett ösvényei lettek volna az eltűnt apró emberkéknek. A róka egyenes nyomvonala itt megállás nélkül haladt az egyiken, ki, a csicsókásig. Annak a kerületén óvatosan, vigyázva kullog végig a hóhér. Ösmerős vidék ez őneki. Tudja, hogy itt van a legjobb fáczántanya. A gazos kitűnő búvóhelyet kínál; és táplálékot is. A fáczán innen galyaz fel este s ide kívánkozik le megint reggel. Hogy hallani hajnalban, — «kakat! kakat!» ahogy az öreg fáczánkakas fellármázza az erdőt. «Ébredjetek!» kiáltja hangos szóval. A vörös hóhér hallgatja — hallgatja; majd elkezd lopódzni abba az irányba, ahol a csalogató hangok szólanak. Amint a dombról lefele húzódik, egyszer csak megtorpan; hevesebben dobog a szive. Valiami illat száll feléje, ami szörnyen csiklandozza inyes hajlamát. Bolond a helyzet. A domb aljából kiemelkedik egy magas szálfa s a koronájával körűlbelől egyenes, vízszintes vonalba esik a lopódzó rókával. A fa magas ágai közt pedig egy sötét gömb van, ami mozogni kezd s gömbalakjából lassan kinyújtózik. Az egy ébredező fáczán, amelynek a parfümét éppen a róka orrába csapkodja a hűs reggeli szellő. Hajh, ha odáig lehetne ugrani, innen, alólról! ... De így már megint — savanyú a szőlő. - 76 —