Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Kaland

éjjeli kalandort. A többiek is jönnek és mindjárt megérzik a rókabűzt; a kád mögül őt szépen kiszorítják. Nincs mit várni, pusztulni kell! Hopp! Nagyot ugrik a róka, arra az oldalra, amerre Basa elől a kád eltakarja. A kuvaszok látják, de az első pillanatban a juhász vörös pulijának nézik, megbámulják. Ám ez csak egyetlen szempillantás. Azután hajrá! uczczu! neki! hrrr! csípd meg, ne bocsásd! Basa észretér; már tudja, hogy kijátszani próbálja a róka; nehéz, szinte zubogó-dobbanó ugrásokkal lohol előre, de azért nem ugat. Annak most nincs értelme. Csak arra vigyáz, hogy jól elfogja a visszavonulást. Bizonyos, hogy mégis csak erre kanyarodik a «vörös», előbb-utóbb. A «vörös» pedig kinyúlik, mint a gumi s rohan egyenest neki az orgonabokros kis kertnek. Ott a sűrűbe úgy vágódik be, hogy azt hinné az ember, menten darabokra szakadt. Mire a kuvaszok elérnék: sehol sincs. Könnyű, keskeny testével átcsúszott már az eleven kerítés alatt; halálmegvetéssel fut végig a kis kerten s éppúgy szökik ki belőle túlnan, ahogy beleszaladt. Basa csak azt látja, hogy az orgonabokrok közül kiszalad a nagy vörös kandúr... dehogy az! a róka... a róka! — s alig húsz lépésnyire tőle, bevillan a járhatatlan füzesbe, ahol hiába lenne minden üldözés. — Hrrr! uff, uff! mondja most már a vén komondor is mérgében, szégyenében. Neki szalad a semminek, csattogtatja a fogát s a füzes szélén elkezdi hátrahányni a gyepet. Az istállóban fölérez a cselédség a nagy ugatásra. Róka jár a füzesnél, mondja valamelyik. Mert már ösmerik a vén Basát, hogy másképen ugatja a négylábú tolvajt, mint a kétlábút.