Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A néma völgyben

akar a halfarkas. Vért — vért! folytonosan csak vért! . . . Ez az ő egyetlen kívánsága. Ha pedig édes piros vér nincs, akkor mindegy neki: egy fészek tojást lehet-e elpusztítani, vagy egy-egy szarvasbogarat lehet-e agyonkoppantani. A tojás finom csemege; de a jelszó mégis ez: pusztúljon ami él. Ha egyszer megindul kalandos utain: nekivág mindennek. Az erdei patakot átugorja, vagy jókedvűen át is gázol rajta. De ahol másznia kell, ott csak igazi mester. A mókus könnyedségével fut fel a fa derekán s végigkutatja : nincs-e neki való zsákmány rajt' valahol. Akár fészekben, akár odúban legyen is a préda. Ha pedig tovább áll: nem siet le a földre, hanem csak úgy vándorol arrább, fáról-fára. Gyönyörű, biztos szökéssel dobja át magát a szomszédos fa valamelyik közelebb eső ágára, és úgy halad végig nagy területen, ugrásaival félig röpülve; aztán a fákon nyargalászva, sunyítva, kutatva. Most is úgy eshetett, hogy bánthatta a kíváncsiság: mi minden lehet elrejtve ezen a villámsújtotta nagy fán? Fölkúszott a túlsó oldalon, ahol láthatatlan volt a bagolynak, de neki is a bagoly; s aztán, — amint visszafelé indúlt, — a felső ágak egyikéről ledobta magát az alsóra; éppen arra, amelyen az erdők réme gyanútlanúl gunynyasztott. Képzelni lehet, milyen megdöbbenés volt az mindkettőjöknek. Arra támadt hirtelen a nagy puhhogás, kaffogás, amivel a dühbe borúit vén fülesbagoly szokta indulatát kifejezni. A nyest ott lapul, alig egy ölnyire, a vastag ágon, ahonnan vissza, fölfelé, nem ugorhat. Csakhogy előtte meg elzárja a jó utat a birodalmában megháborgatott, riadozó bagoly. - 48 -