Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A hóhér mulat

egy pár, vagy holtra rémülve elgyávásodik s hátramarad a többitől. Amelyikkel ez megesik, az ott látja a héját rögtön maga alatt. A szárnyas hiéna ettől fogva komolyan «dolgozik». Most már elönti a vérszomj; emelkedik, egyre magasabbra tolakszik. A galamb, borzasztó félelmek közt, folyton fölötte van még. De nem bírja sokáig. Elbágyad s piheg; szárnya gépiesen verdesi a ritka levegőt . . . A héja mindezt látja. Megborzong a gyilkolás vágyának hamarjában beteljesülő gyönyörétől. Mit érezhet; mit gondolhat rideg elméje?! Talán monológizál is; mefisztói gonoszság sugalhat neki eféléket: «Úgy, úgy galambom, szép madaram : — röpűlj-röpűlj! Csapkodd meg mégegyszer ékes szárnyadat; hisz utoljára teszed! A héja van itt, a héja, hallod-e? S te a héjáé vagy! Szepegő életed, piros véred, megszakadó szived, mind-mind a héjáé! Kegyelem nincs; még az istennél sincs! Úgy bizony kis galambom.» Most nagyot rugaszkodik s fölibe kerül a galambnak. Hátraszegi a szárnyát s azzal villanó lökést ad magának. Araszról-araszra jut így közelebb a tehetetlen, elképedt galambhoz. Annak majd megszakad a szive, úgy dobog. Még egy utolsó, jól kiszámított rugaszkodás, és halálos biztossággal ereszkedik a héja a galambra. Kinyújtja feléje karmait s aztán szorosan, kegyetlenül öleli magához. Ez már a halál ölelése. _ 42 _