Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

Milyen különös, csalóka őszi nap is volt az! Széles vizet láttam a Hortobágyon; megkezdte játékát a délibáb, az hozta felénk a mozgó tengert. Nem minden délibáb egyforma. Azokat a sima víztükröket, amelyek szinte mozdúlatlanúl terűinek el a messzeségben, s úgy mutatják a fát s a bokrot, mintha árvíz lepné a tövét: minden síkföldi lakos ösmeri. Az ilyen fiók-délibábnak nincs változatossága, nincs benne élet. A Hortobágyon más a délibáb. Ott lelke van, amely ezer nyelven beszél. A fehér köd, ami körűiveszi, minden lendűléssel megmásítja a nagy távolság képét; megrezgeti a képzelt vizet és hullámzásba hozza. Tavak csillognak ki alóla. A víz megindúl s végighömpölyög gulyán, ménesen. A jámbor jószág úgy legel azután térdig az árban, csipeget róla valamit, ami a fodros hullámon terem, de ember szemének láthatatlan. Nyári forróságban hogy irigyli a vándor az ilyen fürdő nyájat. Pedig a Hortobágyon ritka az igazi nagy meleg; mert örökös játéka van rajta a szélnek. Hol elül, hol föltámad. Nem engedi, hogy a nap csókja tikkaszszon. Susogó lehelet járja be a rónát. Itt-ott útjába akad egy pásztortanya; egy karám, egy kútgém. Közbül semmi. Ebben a világos, alól zöld, fölül kék semmiben van az örök béke. Csudásan szép őszi nap volt az. Mosolygott minden: a puszta, az ég, a nap. Még a felhő is. Alig akart fölöttünk átsuhanni. Szélparipája lassan lépdelt vele. Látni lehetett a gyepen, hogyan hömpölyödik odafönt. Hosszúkás, barna, remegő árnyék mutatta idelent az útját. • — 275 — 18*