Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

^i FARKAS A BIRKÁK KÖZT. Cseng a régi nóta a fülemben : «Hortobágyi pusztán fúj a szél; juhászlegény búsan útra kél...» Azt a csudálatos, menyből leszármazó pacsirtaszót is hallom, ami késő őszi széljárás idején zengett egyszer a nagy fakóságból újra zölddé ifjodott mezőség fölött a Hortobágyon, amikor ott jártam. Nem az igazi Hortobágy volt már az. Minden múlandó és változandó ezen a világon; eltűnnek lassankint a nagy, széles rónaságok, s ahol valaha csak a puszták fia volt otthon: hovatovább megveti ott a lábát a földmívelő ember. Apáink még látták a régi Hortobágyot. Az ő szemök még elfáradhatott a véget nem érő síkon, amely mindenfelől egybefolyt az éggel, és sehol egy fát, sehol egy kunyhót nem kínált a megriadt, tétova, pihenésre vágyó tekintetnek. Aki nagyon kívánkozott utána, hogy a zöld mezőn meg a kék mezőn kívül, amit a föld meg az ég rajzolt eléje, valami egyebet is lásson: az keresett a rezgő levegő tengerében egy vékonyka fekete vonalat, amely oldalvást dőlve, mintha lefelé hajlott volna. Az volt a messzeségből ellátszó kútgém. A hajós, akinek az agyában a tengerről hozott képek elevenűlnek meg legkönnyebben, azt hihette volna, hogy az ott egy sülyedő hajóroncs árbocza; halál és pusztú— 273 — 18