Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

— No lám! Nagyot hallgatnak azután kettesben. Kancsal Nagy Péter egyre töri a fejét s tanakodik magában ; mit tudhat a szomszéd. A gazda is gondolkodik, hogy ugyan miért is verték ki már egyszer a vendége szemét. * Egy pipiske szaladgál a szemét-domb körűi s egyre mondogatja: tyürütyűtyű! A két ember fejében összezavarodik a tanakodás s már csak az a felelet mindenre: tyürütyűtyű! A disznóperzselés szaga csakugyan ide érzik. A Patay-tanya tájáról egyre hozza a szél a képzeletre ható «illatot». — Ott a varnyak is kóbászt zabálnak ma, jegyzi meg Kancsal Nagy Péter, titkos árnyalatával az irigységnek. — Ha haragban nem vónánk, átmehetnénk, folytatja az itthonlevő tanyás. — De haragban vagyunk, teszi a szóra a pecsétet Nagy Péter. — Azért én mégis gondoltam egyet. (Ezt a gazda mondja.) Mi is ölhetnénk disznót. A vendég elképed. Szólni se tud a nagy álmélkodástól. Várja, hogy mi lesz ebből. A gazda nagyot pislant, kacsint. — Tüzet rakunk, oszt' megsürgünk-forgunk itt körülötte. Ingujjra vetkezünk. Az asszony szaladgál ki s be a rocskával. Azt hiszik odaát: itt is disznótor van. Kancsal Nagy Péter csalódva von vállat. — Dehogy hiszik! — Hát már hogyne hinnék? — 267 — 18*