Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

Amint a szérű mellett elhalad, a szalmakazal tövéből kiszáll valami. Olyan ropogós a röpűlése, hogy szinte hátrahőköl a tanyás. Mindössze egy fogoly volt, az istenadta. Magában zsebegve száll tova, el, a havas messzeségbe, valahová a bogáncsbozót közé, ami az árokpartot borítja a járatlan út mentén. — Hm, dünnyögi a tanyás, és kíváncsian kullog a kazalhoz. Ott is kutatva nézelődik, utoljára is halkan mondja: —- tudtam ! Abban a perczben toppan eléje a túlsó oldalról az idevaló gazda. — Villával egyengette volt a kazal bordáját, ahol megtépászta a szél. — Fogoly volt itt, szól a vendégszomszéd, magyarázatképen. Hát a csirke nem fogódik meg ebben a hurokban? (Tudniillik végig van rakva a kazal jóféle lószőrhurokkal, éppen az oltalmat kereső szegény foglyocskák számára.) — Nincs itt csirke, dörmög félvállról a gazda, s máris nyújtja a szomszédnak a dohányzacskóját. — Mer' ez fain! dicséri, muskotály is van benne. S amíg a szomszéd a pipáját tömögeti, egyet gondol, kimondja: - Kelmednek is fene jó szeme van ám. (Hogy tudniillik meg tudta látni a lószőrhurkot.) — Az van; pedig már egyszer kiütötték. — Akkor. A többit elnyeli. Mintha meggondolta volna, hogy sok szónak sok az alja; meg' oszt nem kell mindent mások orrára kötni. A gazda ümget. Érti a csíziót. Ahán! mondja ravaszul, s egyetértőleg bólint. A vendég ránéz s csudálkozik. — Hát kend tudja? kérdi meglepetten. — Én-e ?! Hangzik az öntelt válasz. Mikor? Ejnye!