Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Csöndes idők

A vadászszezonnak vége; a nyugalom és békesség hosszú ideje következik az agyonzaklatott hasznos vadra. A puszta most az unalom hazája azoknak, akiket az öldöklés lázas vágya csalogat ki egy-egy társasvadászatra. Most ennek szünete van. Most nem járja más a határt, mint a tanyás, aki toronyiránt vág keresztül a havon, hogy hamarább eljusson a szomszédjához, akinél pipaszó mellett nagyokat hallgat. Micsoda könnyű és mégis nehéz élet ez!... Könnyű a parasztnak; de a nagyvároshoz szokott ember hamar belefárad. A nyüzsgést és lármát kívánó idegrendszer sokáig ki nem bírja. Aki azt szokta meg, hogy gyárak zakatolása közben szunnyadjon el: azt a pusztai csend felébreszti, nyugtalanítja, kísértetlátóvá teszi. Csend pedig van itt gyönyörűen. Amióta a törvény tiltja a szabad kutyatartást s adót kell fizetni a második házőrzőért: azóta megfogyott a tanyákon is a kuvasz, és ritkább az ebugatás. Pedig milyen jó érzés volt valaha a tévelygő vándornak, ha ködben, sötétségben, viharos éjszakán megszólalt valamerről az az egyhangú buffogás, amiből tudhatta, hogy nincs már messze az emberlakástól. Varjak szállnak a puszta fölött s Kancsal Nagy Péter uram, aki arra a bizonyos pipaszóra kívánkozik át a szomszédhoz: közönyösen hallgatja, hogy kárognak. — Ezek Disznós Patayékhoz mennek, mondja magában. Patayék tudniillik minden télen ölnek egy pár hízott malaczot, s az egyiknek a tora éppen mára esik. Messziről hozza a szél a pernyeszagot, ahogy pörkölik a pompás gömbölyű poczát. A szalmatűz megperzseli a bőrkét is egy kicsit; annak a szagát egy mérföldnyiről is — 264 — 18*