Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Szíjjártó

neki és várok. Türelmi gyakorlatban bőségesen van részem ilyen módon. Meg is unhatnám, ha Szíjjártó nem érdekelne. Egyszer csak hallom rekedt hangját: — Meg van mán! Ihol van! (Tudniillik a fogoly.) A kutya is itt jár; tessen híni! Ez volt az első félórában. Azóta (egy hete) régi, összetanúlt czimborák vagyunk. Felfedeztem, hogy Szíjjártó kincs, és nem cserélném el holmi nagy lomha bálványemberrel, aki nem tenne egyebet, csak a szivaromat szívná és mindig nyulat kiabálna a tengeri közt, pedig megmondtam már neki, hogy csak szárnyas vadra lövök. — Pszszsz! — (Ez Szíjjártónak szól. A gyerek nekem lódítja a fejét, s féllábát előre lökve, megáll.) — Nézz csak oda, szólok neki némán, egy intéssel. Kezét szeme elé kapja, merőn néz. — Azok! — felel halkan. (Tudja, hogy a nagy barna foltokról, a túzokokról van szó, a melyek a tarlón látszanak, a fasor táján.) Máskor is ott tanyáznak; de a fasor árka onnan még sokkal messzibre van egy puskalövésnél. Ezt biz' Szíjjártó jól tudhatja ; ő itt vadászik az ispánnal máskor is. Én csak vendég vagyok. Nemsokára mégis a fasorhoz kerülünk s egy lombos akácz alá telepszünk, az árok partján. Milyen mozgalmas, eleven élet van ebben a gizgazos útvesztőben! A hangyák kacskaringós gyalogösvényen vándorolnak, költözködnek; a lapuleveleken keményérintésű, rugalmas zöld hernyók sétálgatnak. Annyi a kék szarkaláb, hogy egész kis erdőségek támadnak belőle, a melyben parányi, lilaszín árnyékok futkosnak, ha a szellőcske megmozgatja az erdőt. Fölöttem milliónyi apró légy kavarog, egy oszlopban! - 258 — 19