Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

nyom. A víz szélén, a síkos parton csuszamlás jele van. Ott siklott be a halak hóhérja, a vidra, a hullámok közé. A vasfogó följebb van; éppen a törpe fűzfa előtt, amelynek korhadt üregébe sokszor dugta el már Kerezsi az ő titkos szerszámát. Lassan, unottan baktat arrafelé a vén pákász. Szeme úgy jár, akár a hiúzé. Bozontos szemöldöke ernyőként borúi előre, amint a homlokát ránczolja. Az ér vize mindenütt fehérnek látszik a rátűző naptól; csak egy ponton sötétlik valami barna folt, éppen a part alatt. Kerezsi gyanakodva, kíváncsian mereszti a szemét arra az egy pontra. Szinte futásnak ered, úgy igyekszik, hogy hamarabb elérje. Lelkendezve, örvendve kiált föl akkor: — Nini! Aztán nagy szelesen csosszan be a vízbe s tapogatózva keresi meg az erős aczéllánczot, amivel a vidra-tőrt a fűzfához erősítette volt. Elkezdi húzni, türelmetlenül ránczigálni. Arra megmozdúl a vizén a barna folt s lomhán, engedelmesen közeledik. Egy kis zátonyon volt eddig, most onnan lehúzta Kerezsi; így kissé eltűnik a mélyebb vízben. De hogy jön-jön és mindjárt itt lesz: azt érezni a nehéz húzáson, amit a láncz kíván. Még egy rántás, és kint van az erős szöges vastőr; benne egy megdermedt vidra, amelynek éppen az elejét kapta át a borzasztó vasmarkolás. Az ujjnyi hosszú szögek átspékelték, fölnyársalták a vidrát az első lába fölött. Nem soká kínlódhatott. Csak éppen hogy lerántotta magával a vízbe a tőrt, aztán halálos vergődéssel elhempergett vele a zátonyig: ott kimúlt. — 229 -