Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

III. VADÁSZ-EMLÉKEK. - Farkas-játék

Az anyafarkas mindenkép arra volt kíváncsi; — a többi persze ment utána vakon, — szűkölve, hízelegve, egymásra kaffogva, az ifiasszony előtt illegetve magát és a Herkulestől el-elmaradozva. Tízszer is elkezdtem aközben a Miatyánkot. De egyszer sem értem végét. Minduntalan belezavarodtam. Mert amíg töltényem van, addig hadd látom, hun van az a farkas ! ... De csak igy, puszta kézzel ?! . . . (Itt elutasító mozdúlatot tett az öreg.) — No csakhogy nem lett baja, Gyuri! — Még nincsen vége; ámbár bajom nem lett, ha már itt lát a ténsur. De a legjava most következik ám. Amint a négy farkas elvonul, én is nagyot lélekzek s fordúlni akarok ; abban a perczben megint zörög a bokor odalent s jön egy szürke ördög, egy bozontos nyakú, s egyre szimatolva, a havat szaglászva lohog fölfelé a többi nyomán. Volt másfélakkora, mint az én Herkulesem.— No, ha ez azokat utóiéri! . . . Fagyos öklömet a zsebembe dugtam volt, amikor az imént a veszedelem elmúlt. Most kinyitottam a tenyeremet, hogy megint belemarkolok a puskámba, hátha jobb hiján ütni kell majd vele. Hát az ujjam hegyével megbökök valamit. — Szent isten! Nini, patron! Az volt! Egy gondolatnyi idő se kellett; már tudtam, hogy megtévedtem az imént. Ez az igazi bekecs! Benne a töltény mind!! Még olyan villámgyorsan nem töltöttem meg puskát, mint abban a perczben. A farkas meghallotta a mozgást s első ijedtében nagyot ugrott oldalt. Hiába volt. Negyven lépésnyire se lehetett tőlem ; a lövésemre leült s hörögve kezdte okádni a vért. Bántam is én már, ha mind visszajön a farkas! — 216 —