Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

III. VADÁSZ-EMLÉKEK. - Farkas-játék

Kárász Gyuri, a vén kerülő, rendes körülmények között nem volt bőbeszédű ember, de az erdei dolgok emléke megnyitotta a szivét s a nyelvét. Ehez sok biztatás sem igen kellett neki. Elkezdte hamarosan: — Hát tegnap is, holdvilágos este, az erdeimben (!) jártam, mert vágott ölfa van a Hárshegyen, — amikor csak megszólal ám a farkas. De milyen farkas, ténsúr! Még ilyen bőgést nem hallottam. Akárha veremből jött volna, úgy búgott, s mintha a széki öreg harangot félreverték volna, úgy kongott. Bikamorgás volt benne, meg sárkányökröndés, isten úgyse! Hallgatom, hallgatom. Hát amint hallgatom s ver tőle a szívem: megzörren odalent a bokor, — mert tudják, én a domboldalon álltam, — s látom, hogy kijön a sűrű vadszeder közül egy anyafarkas. Mindjárt kitaláltam, hogy ifiasszony, mert nagyon a lába közé húzta a farkát, s hátra kaffantott egyet, egy másik farkasra, a melyik éppen a nyomában volt. Ez itt olyan vőlegény, — mondok magamban, — aki nem igen kell. Merthogy az ifiasszony még csak a közelségébe se eresztette. De amíg azt a kettőt nézem, szemmeresztve: előtoppan ám a szedres közül még egy, azután meg még egy. Mind úgy nyihogott s úgy szaladgálta körűi a szukát, hogy előre se mehetett már tőlök. Hát csak megállott és leült, mint a kutya. A többiek, a kanok, ott settenkedtek folyvást; kérték szépen, megmegcsiklandozták, hogy tessen már fölállani egy kicsit. De az a nagy, amelyik elsőnek jött ki az ifiasszony után : csak mindjárt elmarta a fiatalokat. Mondhatom, disznó nagy állat volt. Olyanokat hörrent s úgy megcsattogtatta a fogát, hogy egyik se mert kikötni vele. El is neveztem magamban mindjárt Herkulesnek. — 214 —