Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

III. VADÁSZ-EMLÉKEK. - Farkas-játék

FARKAS-JÁTÉK. Havas, fagyos februárius volt. Ha a szél fujt: belefagyott a velő az ember csontjaiba. A hótörmeléket apró, szúrós jégmorzsává hegyesítve csapkodta arczunkba. Minden pillanatban olyan érzésünk volt, mintha egy tuczat haragos hangya csípte volna meg a bőrünket; még azt is okozta az érzéki csalódás, hogy úgy rémlett: valósággal mászkálnak rajtunk az apró, gyorslábú, tétovázó s piczi csápjaikkal csiklandva tapogató rovarok. A földet kemény, ropogós hó borította. Hetek óta folyvást tartott a hideg. Ha némelykor egy kicsit olvadt is a délnek fekvő dombon; alig hajlott lejebb a nap a zenitről, megint csonttá vált idelent minden. A szegény madárkák szomorúan borzolták a tollúkat, s bágyadt, fáradt repüléssel változtatták helyöket, élelmet és a hideg ellen enyhülést keresvén. Még a fakopáncs is lustább volt, mint máskor. Halkabban kopácsolt, tovább maradt egy helyen, sajnálta kiterjeszteni a szárnyát, nehogy alája fujhasson az északi szél s meglopja testének amúgy is megfogyatkozott melegségét. — Aránylag még az ökörszem viselte magát legvígabban. Ki-kibukkant a rőzserakás közül, ahol szél védett otthona volt; ide szökkent, oda szökkent, megvillantotta kurta farkát és örvendezve csettegett hozzá. ő tudja, minek örült, mert minden más élőlény szomorú volt. A fekete rigó olyan bús gagyo— 211 14*