Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

kaczérul, ingerkedve. A zöld sugarak délibábja éled meg köztetek. A fa lelke, aki az eleven lomb közé bujt hallgatózni: maga is elandalodik, amikor a hízelgő levelek dédelgetve meg-megsimogatják, amint mesélni kezdenek: «egyszer volt, hol nem volt» ... A többit kiki magának találja ki. A tapsoló levelek segítenek a képzelődésnek; együtt sírnak a szomorúsággal; együtt örvendenek az örömmel. Alkalmazkodik minden érzéshez a sok-sok lengő-ringó levél. Aki hallgatja a sóhajtását, azt hiszi, neki szól, érte búsúl; az ő bánatából vagy boldogságából veszi ki a részét. Amikor a többi fa lombja már meg sem mozdúl, akkor a rezgő nyárfa még folyvást sóhajt, egyre mesél: «egyszer volt, hol nem volt» ... Hallgatom, hallgatom. Mintha panaszkodnék ez a soha nem szűnő rezgés. Mintha fölöttem az ezeréves tölgy lombja közül két nagy szem nézne le kíváncsian, szánakozva, rejtelmesen. A fa-Mathuzálem lelke bujdosik ott és rám tekint minden levél mögül. Ő az, aki a fából nyög, sír, sóhajt s aki megtapsoltatja a leveleket. •* Nagy mozdúlatlanságom teljes bizalmat kelt a környéken. Jönnek-mennek az idevaló lakók: a vadgerliczék, a kék galambok, a nagy örvösök. Ha lehúnyom is a szememet, biztosan megmondom : a három közül melyik száll be a lombos tanyába. A gerle szárnya süvít, a vadgalambé suhog, a nagy örvösé csattog. Az örvösök különben inkább a kis nádas szélén gör- 106 —