Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Pusztai sas

megnő. Eleinte alig látszik a fecskénél nagyobbnak; azután akkorát mutat, mint egy galamb. A vörös gém ijedten figyeli: merre tart. Méltóságos, sötétköntösű óriássá válik ezalatt a levegő vándora. A mezőn kísértetként suhan át árnyéka s attól rémülten iszkol földalatti vára bejáratához az ürge. A nagy sas, a puszták szárnyas királya, épp ekkor ereszkedik le a reves kútágasra. Dél van. A rónaságon alig-alig piheg egy gyöngetüdejű szellő. A napsugár mázsás súlylyal támaszkodik egyenkint a fűre. Még a tücsök sem szól, de azért nem szűnnek a furcsa, érthetetlen neszek. Egymásba folyó halk zummogással surrannak ide-oda a forró napot kedvelő kis legyek. A pusztai sas tollászkodni is röst. Kissé leereszti a szárnyát, úgy ül a kútágas tetején, komoran. Hatalmas vén állat. Fakóvá világosodott már a feje, mintha őszülni kezdene. Szemét pislantás nélkül emeli a napra, aztán elnéz a rónaságon, ahol úrnak érzi magát. Még ma igen; de holnap! ki tudja?! A nagy rabló mozdúlatlanúl mereng a messzeségbe. Az ő szemének nincsen itt titok. Az a szem, a mely a felhők közül is észreveszi a rét füve közt bujkáló pacsirtát : jól látja azt is, hogy a róna szélén nyugvó fehér pontok nem pihenő tulkok, hanem akáczlombok közül kivillanó viskók. Közeledik az ember, a kietlen térségek ellensége! Ezt jelentik azok a fehér viskók. Jön a legyőzhetetlen világhódító, akinek lármás, mozgalmas életmódja elől szökniök kell a csend gyermekeinek. - 8 -