Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

temérdek levél. Mintha bujkáló szellem csiklandozná meg valamennyit. Hajlik jobbra, hajlik balra. Koronáját fújja a szél; lent zöld mező, azon árnyék szaladgál nesz nélkül, amint mozdúl a lomb. Folyvást susog; úgy megzokog, úgy felkaczag! Meg nem unom. Még biztatom : panaszkodjál, hátha megértelek. Tapsolj, kaczagj, hátha fölvidulok. A szép fa csupa élet. Karcsú dereka a magasba nyúlik, ahol közelebb jut a naphoz. A fény arra csalogatja. Fázik a homálytól, ahol nem hinti meg csókjával a sugár. Hogy megremeg, amikor elfogja tőle a felhő a napot! S ha végigömlik lombján a fényfolyam, újra éled. Attól is csak remeg; mindig rezeg. Nincs nyugalma: a madár sem szívesen rakja rá emiatt a fészkét. Mintha titkos bűne, vagy titkos fájdalma volna; egyre remeg a millió levélke, amelyek mind simogatják egymást. Ennek a fának lelke van, nyughatatlan, ideges, türelmetlen lelke, aki láthatatlanúl surran át minden levelen s futtában valamennyit megmozgatja. Ti sima, hajlongó ágak, ti kötekedő enyelgő levelek, nem kívánkoztok-e le oda, ahol a sok mezei virág közt picziny tündérek laknak, kék nefelejts keblén, vadszegfű bóbitáján, sárga napraforgón? Bolondos álmokat látok, amint elringat a rezgés. Ha én egyszer olyan tapsoló levéllé változhatnám! Ha meghallgathatnám, amit az igazi levelek susognak! Ha lenézhetnék a magasból, uj hazámból, a földre, amihez nem lenne közöm többé; semmi közöm sem, mert csupán felülről várnám az életet, a napot meg az esőt. Amit pedig a föld ad, azért a gyökerekre bíznám a hálálkodást. - 104 —