Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

Minéltovább nézem alombhajladozását,minéltovább hallom a levelek beszédét, annál jobban izgat egy gondolat, ami régóta nem hagy már nekem békét; ami eszembe jut magányos órákban, ha így átadom magamat valamely árnyas fa védelmének. Ami felriaszt néha éjjeli álmomból, ha nyitott ablakomon besurrannak hozzám a fák üzenetei. Lehetetlen!... lehetetlen az, hogy ezeknek a felséges, gyönyörű lényeknek, ezeknek az erőtől és élettől duzzadó teremtményeknek valaminő érzésök, valamelyes belső világuk ne legyen, ha nem is olyan, mint a többi lénynek, amelyről úgy hiszszük, úgy tudjuk, hogy öntudatossággal él, mozog, cselekszik. Ez a rengeteg alak, ez az óriási élet, amely lélekzetet vesz, táplálkozik, növekszik, fejlődik, amely ha megsebesül, beforrasztja sebét, ha pedig elveszti életerejét s kivénül, akkor végre meghal: ez csak olyan érzéketlen, öntudatlan, semmi jót nem élvező, vaktában létező alkotása lenne a természetnek?! Csak éppen, hogy tengődik, hogy teljes tehetetlenséggel tűri: hadd múljék fölötte az idő, az évszázad, az évezred ? Nem igaz! Nem igaz ! — zúgja egyszerre valamennyi nagy karélyos levél fölöttem, mintha belelátott volna a szivembe egy láthatatlan szellem, amely aztán megsúgta a fának, hogy min tűnődik a gyarló kicsiny ember, aki megtette magát a világ urának. Pedig az egész élete csak annyi, amennyi egy ilyen tölgy átlagos életkorának a huszadrésze. Ha ennek a kolosszusnak egyetlen ága leszakadna rá, menten vége volna, gyarló és önző okoskodásával egyetemben. Hallgatom a nagy fa beszédét és megpróbálom kitalálgatni : mit mond, a levelek egyhangú s mégis gazdag értelmű nyelvén. - 102 — J