Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

- 93 csak bele lehetett fáradni és az idegek is erős próbára voltak téve. fiz éjjel végtelen hosszú volt, az idő sehogysem múlott. Százszor is megnéztem az órát, de az időt nem lehet csak úgy előre tolni, a kis arany mutatók kérlelhetetlenül lassan mozognak néha. Reggel felé az ideges fáradságot már valami apathia féle állapot váltotta fel. Kezdett mindegy lenni minden. Ez pedig a legvégső pont az embernél, rosszabb minden másnál, rosszabb mint az optimizmus, mint a pesszimizmus, rosszabb a legvégső kétségbeesésnél is. Reggeli kilenc órakor egyszerre megszólalt a gőzkürt, ebből sejtettem, hogy kint valami történt. Csakugyan nemsokára rá a mozgás kezdett alább hagyni, a norvég partoknál lehettünk. Egy félóra múlva megállt a hajó, Honningswaagban voltunk. Gyorsan lenyeltem egy pár kétszersültet; hét napja alig ettem valamit és siettem ki a fedélzetre. Kopár sziklahegyek között álltunk, előttünk a hegyoldalban öt-hat apró faház, egy játékszerű kis fatemplom, pár vitorlás a vízen, ez Honningswaag, egyike Európa legészakibb fekvésű emberlakta helyeinek, fimilyen kietlennek, ridegnek néz ki ez a vidék, ha az ember délről jön, olyan kedves, barátságos, jóleső látvány annak, aki az örökös jég fehérszürke világának egyhangúsága után itt földet ér. Első dolgunk volt táviratozni haza, hogy minden baj nélkül értünk vissza. Pedig többször ugyancsak közel voltunk hozzá. fiz Ofoten fedélzetén jól meglátszottak n kiállott vihar nyomai, fiz árbocokról össze-vissza lógtak le a kötelek, a vitorla meg volt tépve, a hordók és ládák felfordulva hevertek szerte-széjjel, két nádszéket pedig egészen lesodortak o hullámok a fedélzetről, ezek most úsznak valahol kint a tengeren, fi medvebocs ketrecét kötelekkel jó erősen odakötötték a korláthoz, de amint mondják, a szegény „Jakab" még így is sokat szenvedett a tengeri betegségtől. Nem vesztegeltünk sokáig Honningswaagban hanem kis idő múlva újra elindultunk dél felé, most már egészen a part mentén haladva a szigetek védőszárnyai mögött. Hát bizony felejthetetlenül érdekes volt átélni ezt a tengeri vihart, átérezni, átgondolni mindazt, amit a természet ezen hatalmas megnyilatkozása az emberi lélekben ébreszt a csodálattól egészen a halál gondolatáig — de mindez elég volt egyszer.