Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 90 — kihordani. A hajó mozgása, ide-oda hajlása olyan nagy volt, hogy csak mindkét kézzel megfogódzkodva, a lábaimat pedig nekifeszítve a kabin falának, bírtam az ágyon megmaradni és még így is szünet nélkül csúsztam fel s alá az amúgy is szűk és kőkemény fekhelyen. így telt el a délelőtt és lassan elérkezett az ebéd ideje. Terítésről persze szó sem lehetett, hanem csak egy széles keretfélét tettek az asztalra, hogy a tányérok le ne essenek. Még így is minduntalan nagy csörömpöléssel leesett valami és aztán messze kigurult a folyosóra. A járás valóságos művészetté vált, mert sohase lehetett előre tudni, hogy melyik felére fog dűlni a hajó és így mindenben megkapaszkodva Tengeri vihar augusztus 25-én. bevárva egy nyugodtabb pillanatot, lehetett nagysietve egy-két lépést tenni. Aki véletlenül eltévesztette ezt a nyugodtabb pillanatot és túlkorán indult el biztos helyéről, az rögtön az aviatika tüskés mezejére lépett és oly kifogástalan biztossággal repült valamely sarokba, hogy bármely pilóta is megirigyelte volna érte. A helyzet minden komolysága és veszélyessége mellett komikus, mulatságos oldala is volt a dolognak, amint mindennek, legyen az a legkomolyabb dolog is a világon, van egy nevetséges oldala, még akkor is, ha az embernek van legkevesebb oka és kedve a nevetésre. így azután megtörtént, hogy az egyik stewardess, aki már jó hosszú időn át tartotta szeretetteljesen átölelve a