Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 63 — dúlni, legfeljebb a sötét, rövid folyosón lehet három-négy lépést tenni, de ez azután meg épen úgy néz ki, mint mikor az állatkerti oroszlán sétál fel és alá a ketrecében, három lépést ide, hármat oda. Ezért azután nem is igen mozgunk, inkább ülünk vagy heverészünk a körülfutó kereveten. Csakhogy ebbe a folytonos pihenésbe meg épen úgy bele lehet fáradni, mint a folytonos mozgásba; pár óra múlva már úgy kivánna az ember egy kis egyenletes mozgást, egy kis változást, annyira elzsibbadnak a tagjai. Néha-néha felnézünk a fedélzetre is, hogy vájjon milyen világ van odakünn ? Nem kezd e talán mégis oszladozni a Hz Ofoten szalonja. köd, nem világosodik-e valamerre a rettenetesen egyhangú szürkeség ? De bizony minden olyan mint volt azelőtt, nem látni mást, mint a kihalt, nedves fedélzetet és pár méternyire a hajó körül a sötét mozdulatlan vizet, melyen itt-ott egy darabka jég úszik csendesen. Azontúl már nincs egyéb mint a köd, a végtelen, szürke semmiség, melynek vigasztalan homályába hiába bámul bele a szem. Ekkor azután mégis csak jól esik újra lejönni ide, a borzasztóan lehangoló szürkeségből, testetleiket átjáró hidegből, a mi kis szalonunk barátságos melegébe.