Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 1. A cserkelés

megtalálni, s noha ez igen megbízhatatlan keresés, a nyomozásnak más módja ily körülmények között ki van zárva, úgy hogy a vérebbel is csak véletlenül fogunk eredményt elérni. A lövés helyén vagy attól legfeljebb 20—30 lépésnyire — mert tovább a vadat egyelőre követni nem szabad — feltalált sebjelekből és az észlelt jelzésekből állapítja meg a vadász, hogy mikor és miként üldözze vagy keresse a sebzett vadat, a melynek mindenkor időt kell hagyni a lefekvésre és megbetegedésre. Ha a vad lassú lépésben, görbe háttal távozott a lövés helyéről, még a lövés helyére sem szabad azonnal szaladni, nehogy esetleg a közelben ledülni akaró vadat elriaszszuk. Üldözni kell a vadat azonnal, ha kétségen kivül meg tudtuk állapítani, hogy vak- vagy homor-lövés vagy pedig lábszártörés esete forog fenn. Ha minden jel arra mutatna is, hogy a vadat teljesen elhibázta, a lelkiismeretes vadász elengedhetlen kötelességének fogja ismerni, hogy a lövés helyét megállapítsa és a sebjelek után gondosan kutasson, úgy a lövés helyén, mint a csapa mentén. Mert a látszat igen sokszor csal és a nemes vadból sokkal több dögöt csinál az emberek lelkiismeretlensége és tunyasága, mint érzékeik korlátoltsága. A lövés helyét — nagy fontosságára való tekintettel, — a régi jó vadászok azonnal zöld galylyal jelölték meg, és pedig a gallyat oly módon helyezték a lövés helyének közepére, hogy a levelek fordított része jutott fölfelé és a gallynak törése a vad menekülésének irányát mutatta. Azután újra szerepelt a zöld gally, midőn a vadász megtalálta szarvasát, — minekutána csuháját a hasüreg felett egy tenyérnyi hosszban szellőztetés czéljából meghasította, egy zöld galylyal borította be a hasítást, — azt ez alkalommal törésével a fej felé irányítva, — annak jeléül, hogy a vadat birtokába vette. Végül vérbe mártott zöld galylyal díszítette kalapját maga a büszke vadász, vagy a szarvasgyilok fokára akasztva nyújtotta át az erdész a véres gallyat a szerencsés vadásznak. A ki megfigyelte, sokszor észrevehette, miként csillant meg a szeme az ősz, komoly vadászok valamelyikének, midőn a vadölés mai rideg korszakában még akadt vadász, a ki a véres gallyat kalapjára tűzte vagy a szerencsésnek átnyújtotta. Ebből a régi tűznek pislogó csillámából megérthette, hogy ezek az apró szokások és kötelmek bizonyos költői hangulattal vették körül a vadászat nemes szenvedélyét; s talán ő is úgy fog gondolkodni mint én, hogy ezt a szép hangulatot eloszlatni, e kedves szokásokat megszüntetni semmi okunk sincsen.