Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

ELŐSZÓ — o A

VADÁSZAT ős időktől fogva előbb foglalkozása, később szenvedélye volt a magyarnak, de a mily előszeretettel űzte mindenkor a vadászatot, ép oly tartózkodással viseltetett az irótoll és a szakkönyvek irányában; innét van, hogy sem vadásznyelvünk, sem vadászati irodalmunk nincsen. Azaz, hogy a vadásznyelvünk az bizonyára megvan, olyan értelemben, mint az egykori szobrásznak gyönyörű szobra, a melyre midőn dicsérték, azt mondotta a művész, hogy a szobor benne volt a kőben, csak ki kellett hámozni belőle. Olyan vadászati műnyelve, mint a minő német szomszédainknál használatos, soha sem lesz a magyarnak, mert tudvalévő dolog, hogy ha a világ valamely félreeső pontján két német találkozik, rögtön három egyletet alakit: egyet közösen, és mindegyik külön egyet a maga számára, azután pedig összeülnek, és megállapítják minden egyletnek a maga műnyelvét. Ez az ő nemzeti sajátságuk, a mihez nekünk sem érzékünk sem hajlandóságunk nincsen, a minthogy éppenséggel nem is szükséges, hogy mi például a szarvasnak lábát futónak, a fülét hallónak, a szemét látónak, és az orrát szélfogónak nevezzük. Azokra a különös fogalmakra, a melyek a vadászat körében felmerülnek, ha keresünk, mindig találunk jó magyar