Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 1. A cserkelés

— 57 — pórázon vezetve fut mellettünk; golyós-fegyver, vadászkés és látcső képezik a felszerelést.« »Mély csend honol az erdőn, mely csakhamar minket is eltakar. Még sötét van, az út kerékcsapásaiban fekete kátyúk tátongnak s a lombról szaporán potyogó nagy cseppek az eső dús voltáról tanúskodnak, mely az éjjel a szomjazó földet felüdítette. Tompított hangon társalogva haladunk előre, az út mindkét oldalán árnyak gyanánt suhannak el mellettünk a borókabokrok sötét árnyai.« »Két órai gyaloglás után ott vagyunk, a hol a mi derék szarvasunk éjjelenkint bolyogni szokott. Ezideig mindig csak későn este szokott kiváltani, hogy kora szürkülettel ismét visszavonuljon a sürübe. Ma a zuhogó zápor után, mely bizonyára a mi bikánk csuháját is jól átjárta, valószínűleg később fog visszaváltani.« »Lekötve visszahagyjuk a vérebet és óvatosan közeledünk egy terjedelmesebb réthez, a melynek közepét sürü nádas borítja, jelezvén azt a kis tavat, mely benne elterül és a melytől a tisztás a »tavasrét« elnevezést nyerte. A rét széleit is helyenkint magas nád szegélyezi, a rét megközelítésére alkalmas fedezet. Még sötétség borítja a rétet és erdőt, de keleten már pirul az ég és a keletkező szellő a természet ébredését jelzi. Szisszenő szárnycsapással húznak felettünk a kacsák. Ismételve szemeinkhez emeljük a távcsövet, hogy kissé megvilágítsuk a láthatárt; de homályba borult még minden tárgy. Ott vagy száz lépésnyire tőlünk mintha mozgó árnyakat látnánk, közel hozzájuk egy különálló sötét tömeg. Fölfegyverzett szemünk a legkülönfélébb alakokat varázsolja elénk, sőt mintha agancsot is látnánk, — óriási nagyot. De hát valóban szarvas volna az ? Hátha az a hatalmas bika, a mely hetek óta fogva tartja gondolatainkat és álmainkat? Csak türelem! A világosság lassan erőt vesz a homályon, a legszebb rózsapir jelzi a nap jövetelét, a tavasrét táján is élénkebb lesz a színezet. Erős trombitahanggal emelkedik ki a nádból a dobosgém, melyet valami vad riasztott fel helyéből, — s íme, az a sötét tömeg a fejét fordítja feléje. Valóban, az annyiszor várt és keresett dalia van előttünk, de leheveredett s azért volt alakja a homályban felismerhetetlen. A felkelő nap arany sugarai megtörnek a ragyogó harmatcseppekben, — ujjongni szeretne a sziv s örülni mint a gyermek. Van-e felségesebb valami, mint a verőfényes hajnal az erdő ünnepi csendjében ?« »Mig e gondolatokkal foglalkozunk és a látvány nagyszerűségében gyönyörködünk, felkel a bika. Fehéren csillognak a hatalmas agancs végei; a távcső tizennégy ágról tanúskodik. A bika lerázza csuhájáról a vizet és legelni kezd.«