Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

I. Rész: A szarvas természetrajza - 2. Az agancs képződése

- 31 Ilyen szarvképletekből fejlődött az agancs. Hypertrophiájának legmagasabb fokát a diluviumban érte el; csenevészedése tovább tart és már mai nap is vannak területek, a hol a hímeknek agancsok nincsen«. Bármily örömmel üdvözlöm és nagyra becsülöm a tudós kutatásnak végrevalahára az agancsokra való kiterjesztését, s bár teljesen elismerem, hogy e kivonatban közölt felolvasás igen fáradságos és alapos tanulmányról tanúskodik, mely az úttörés nehézségei daczára máris a tudománynak maradandó és nagybecsű adatokat szolgáltat, a végkövetkeztetés lényegével mégsem tudok egyetérteni. Távol áll tőlem a gondolat, hogy én magamat e téren tudósnak képzeljem és itt könyvem keretébe nem illő és czéljával nem egyező bírálatokba bocsátkozzam ; de minthogy azon jelenségekkel, a melyek eltérő nézeteimet indokolják, az agancsfejlődés ismertetése közben amúgy is részletesen kell foglalkoznom, esetleg sikerülhet az érdeklődőknek és kutatóknak figyelmét oly körülményekre terelnem, a melyeknek tanulmányozása és megállapítása természetrajzunkat talán újabb értékes adatokkal gazdagítja. Különösen két jelenség az, a mi az idézett elmélettel homlokegyenest ellenkezni látszik. Noha kétségtelenül bizonyos, hogy Dél-Amerikában vannak szarvasfajok, agancsviselők, a melyek nem vetik le, nem cserélik évenkint az agancsaikat, és hogy viszont az észak-amerikai antilópok egy faja (Antilope furcifer), a mely tülkös szarvú, mint a mi zergénk, fejdíszét mégis évenkint elveti és megújítja; — az agancs és a tülkös szarv között mégis egy igen lényeges és figyelemre méltó különbség van, a mely különbség nem illik annak az elméletnek a keretébe, hogy az agancs a tülkös szarunak csökevényes, csenevész elfajulása vagy képződménye. A magyar ökörnél azt tapasztaljuk, hogy a tülkös szarvuaknál a heréknek hiánya, illetve műtét útján való eltávolítása a szarunak fejlődésére nemcsak hogy bénító hatással nincsen, de sőt annak fejlődését inkább elősegíteni látszik. Ha a szarvasbikát kis borjú korában kiherélik, sohasem növeszt agancsot, de sőt az agancs tövét képező dudorodásnak, a rózsatőnek nyoma sem mutatkozik a homlokcsonton; ha pedig azon korban esik meg a szarvasbikával ez az emberi kéz vagy baleset okozta műtét, midőn már agancsot viselt és a végzetteljes pillanatban nem volt agancsa, a rózsa tövei végleg megkeményednek és többé agancsot nem hajtanak. Ellenben, ha heréinek elvesztésekor agancs volt a fején vagy épen fejlődött, akkor az első esetben többé le nem veti, hanem örökre megtartja agancsát, a második esetben pedig megakad