Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 4. A kopózás

— 105 — süriik között elhúzódó ritkások a legalkalmasabb helyek az elállásra. A hol kényszerváltók, vagyis sziklafalak által képezett szorosok, szakadékok, meredek vízmosások vannak, mindenek előtt ezeket kell elállani, s ha kevés a puskás, a szerepeket akként elosztani, hogy egy puskás a csengés iránya szerint igazodva és gyorsan helyet cserélve esetleg két-három váltót is elállhasson. Csak miután az összes puskások elfoglalták helyeiket, szabad az adandó jelre a kopókat az ellenkező oldalról, illetve ha hegyháton, gerinczen történt az elállás, a völgyből elbocsátani. Mondanom sem kell, hogy a szél iránya itt is nagy szerepet játszik, és hogy a puskásoknak — mint a fővad minden vadászatánál — helyeiket minden zajt kerülve a legnagyobb csendben kell elfoglalniok. A fővad a kopó előtt ritkán fordul meg, mint a nyúl vagy őz, hogy kiindulási helyére visszatérjen. Ez a fővadnál rendesen csak akkor történik, ha a kopóknak sikerült egy nagyobb csapatból egykét darabot kiszakítaniok, mert ezek csakhamar visszafordulnak csapatjukhoz, máskülönben a fővad messze elkalandozik, és csak napok múlva kerül vissza szokott tartózkodási helyére. Ha tehát a fővad a kopók előtt keresztültör a puskások vonalán, vagy más irányban sikerül elmenekülnie, rögtön kürtölni kell, hogy a kopókat visszatartsuk, és a vadnak nagy távolba való elhajtását megakadályozzuk. Ezen szabály alól kivételnek csak akkor van helye, ha sebesülés történt és remélhető, hogy a kopók a sebesültet "megállítják. A tiizben vagy a lövés után elesett vad körül a kopók amúgy is összesereglenek, a midőn őket azonnal füzérre kell szedni és a feltört vad zsigereit kapzsira adván, jutalomban részesíteni. Szarvasra jobb a lassú, higgadt, mint a sebes és tüzes kopó, mert ez utóbbi ritkán enged azonnal a kürtszónak és igen messze elhajtja a vadat. De a vad is nyugodtabban, ijedelem nélkül vonul és meg-megáll a lassúbb hajtású falka előtt, a minek folytán sokkal biztosabb lövés esik az ilyen, mint a sebesen menekülő vadra. Csendes őszi napon a hegy gerinczen, viharcsavarta tölgy karcsú derekán ülve, és annak a gyönyörű látványnak szemléletében elmerülve, melyet a távoli hegyek kékjében foszladozó ködfátyolnak fellebbentése és a zöld, sárga és piros színek ezernyi-ezer változataiban pompázó erdőknek lombja nyújt, hirtelen megdobbantja szivünket a vezérkopó öblös, csengő hangja, melybe csakhamar összesereglett társainak mélyebb-magasabb csaholása vegyül. Nincsen olyan harczi riadó, mely gyorsabb lüktetésbe hozná a vadász vérét; nincsen olyan szerelmi dal, mely erősebb vágyra, kínzóbb epedésre hangolná a szivet, mint ez a csengő, kevés hangváltozattal, kedves egyszerű-