Alvinczy Sándor: A Szaharában , útirajzok és tanulmányok / Budapest, Franklin, [1890]. / Sz.Zs. 1473

XIX. Vadászat

VADÁSZAT. 145 ban, míg megláttuk a struczcsoportot: de mi se pillantottuk meg hamarabb mintsem ők bennünket és akkor megkezdődött az eszeveszett hajsza. Mindaddig, míg erősen nyomukban nem vagyunk, egy csoportban menekülnek, tőlük kitelhető gyorsasággal s mikor már látják, hogy utol fognak éretni, a hányan vannak, annyiféle irányban menekülnek tovább, arra számítva — csodálatos logikával -— hogy egy-egy üldöző csak egy irányban folytathatja a hajszát s akkor azok, kikre nem akad pályázó, meg lesznek mentve minden további küzdelem nélkül, míg a többiek megfeszített erőlködéssel igyekeznek a nyomaikban iramodó üldözőket kifárasztani, érezve, hogy ellenkező esetben el lesznek veszve. Csak úgy, ha lankadatlan vágtatásban hajszoljuk, nem engedve nekik egy pillanatra sem időt lélekzetvételre, lehet reményünk, hogy végre teljesen kimerülve utolérjük. Ez — ily föltétel mellett — rendesen 9—11 kilométernyi, tehát körülbelül másfél mértföldnyi eszeveszett futás után történik meg. Midőn ilyenkor a hosszú bottal a kegyelem ütést akarjuk fejére mérni, óvakodnunk kell, hogy nagyon közelébe ne jussunk, mert a fuldokolva lihegő állat halálosan is megrúghatja kemény lábszárával ellenségét, s daczára az elővigyázatoknak, minden expediczió alkalmával fordulnak elő ily módon okozott kisebb-nagyobb balesetek. A mi pedig azt az ismeretes mesét illeti, hogy a struczok, midőn üldözőik elől már nem menekülhetnek, a homokba dugják fejüket azon reményben, ha ők nem látnak, őket sem fogják látni, az visszavezethető azon nagyon természetes körülményre, hogy a hőségtől fulladozó teremtés, midőn kimerülve földre rogy, ösztönszerűen az alsóbb talajú homokba dugja fejét, mert az hűvösebb és néha nedves is, tehát csillapítani igyekszik ezzel némileg kínjait. Ä Szaharában. 10