Alvinczy Sándor: A Szaharában , útirajzok és tanulmányok / Budapest, Franklin, [1890]. / Sz.Zs. 1473

XIII. A homokbuczkák

98 gomolyakban s lia valamely termékeny oázra hullanak le, neliány perez alatt felfalnak minden terrnesztményt. Ezek a fuvatagok az atmosphaerát teljesen elsötétítik és a lélegzésre alkalmatlanná teszik: a meglepett utasoknak arczczal a földre kell borulniok, mert különben a megfulásnak vagy az agyonzuzatásnak tennék ki magukat. E kopár végtelenségek, hol az állati és növényi életnek semmi nyoma sincsen, szélcsendben is rendkívül nyomasztóan hatnak az ember lelkére ; a semmiség kínos érzete fogja el szivünket s úgy érezzük magunkat, mintha egy meredek hegytetőről szédelegve tekintenénk alá a feneketlen mélységbe, mi tényleg is többször előadja magát, mikor nagy fáradsággál a homokbuezka ormára értünk, azon veszszük észre magunkat, hogy meredek lejtő tetején állunk s hogy minden pillanatban a mozgó orom lezuhanhat velünk együtt. Ilyenkor a tevéket is megszállja a halálfélelem: reszketnek, mintha hideg lelné; istentelen módon kezdnek bőgni. Megirtózva viszszafordulunk s megkerüljük a haláltorkot, hogy ugyanazon a napon még egyszer vagy kétszer ugyanabban a meglepetésben részesüljünk. Napokig is haladunk a nélkül, hogy a növények zöldje a sárga halmok között látható lenne, a merre csak tekintünk, mindenütt a semmiséggel találjuk magunkat szemben; csak az elhullott állatok fehérlő csontjai nyújtanak hébe-hóba változatosságot az általános egyhangúságban. Lépteink a homokban nem okoznak zörejt s az egyedüli zajt a buczkák széltől mentes oldaláról lecsúszó homoktömeg okozza; ezek, miként apró lavinák, lejtenek alá a huczkák éléről, oly tompa, dübörgő morajt okozva estükben, mintha távolról, a föld alul jönne. A környező buczkák visszaverik és fokozzák a hangot, mely halkan támad, erősbödik és fokonként hal el.