Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
III. fejezet. A hét folyam országában
82 A HÉT FO I.YAM ORSZÁGÁBAN 82 böző hangon. Ekkor kezdődött aztán a hadd-el-hadd! Galoppban kezdett vágtatni a fogat, hogy csak úgy szikrázott a lovak patkója, s a kocsis fütyülése, az ostor pattogása, a csengetyűk lármája s a tarantász robaja és recsegése süketté és vakká tette az embert. Ugyanilyen vágtatással és éppen ilyen lármával követett bennünket a „dréjspánka" 1, a melyen nemez-takarók alatt, s azokba bevarrva, a gyűjtő-eszközök, fegyverek, ágyak, a vászonsátor és a konzervek voltak elcsomagolva. Taskent környéke tipusa a turkesztáni oázis-vidékeknek, a melyek sok tekintetben, különösen művelésmódjukra nézve, Felső-Olaszország tájképeire emlékeztetnek. Mindenfelé nyárfa- és szederfasorokat lehet látni, a melyek között, leginkább külön, nádból készült lugasokra fut fel a szőlő zöldlevelű indája. Közbül azután keresztül-kasul öntöző-csatornák, úgynevezett „árik"-ok futnak, a művelhető területeket pedig kopasz, sima, fakósárga vert-falak szabdalják szét szabályos geometriai idomokra, mert, úgy látszik, minden darabka földet gondosan körülvesznek fallal. Azonban, a míg Olaszországban a fehér mészkő és ennek fehér pora az uralkodó, addig itt a sárga lösz és vályog uralkodik; mindent ebből az anyagból építenek, s ennek a szubaerikus képződménynek a pora még kellemetlenebb, mint a felső-olaszországi campagna legjobb útjainak mészkőpora. Még jól elzárt dobozokba, sőt az elzárt és nemez-takarókba varrt ládákba is behatol ez a kellemetlen por, s hosszabb troika-utazás alatt lehetetlen a holmit tőle megőrizni. A löszön, Ázsiának ez uralkodó képződményén kívül még a szembejövő alakok, a tovalovagló szártok, a tarkára festett, kétkerekű arbá-k hosszú sora, a végtelen tevekaravánok, elrongyolódott kísérőikkel együtt mind kétségtelenül emlékeztetnek, hogy Ázsia legbelső részein vagyunk. Este felé elmaradtak a művelt földek, s lankásan emelkedő, hullámos agyag-pusztákon emelkedtünk a dombvidék felé. Dzseri állomáson, valami 50 versztnyire Taskenttől, nem voltak lovak készenlétben, s 2'/ 2 óra hossszat kellett várakoznom, a mit arra használtam, hogy köpenyembe burkolózva, üdítő álomba merültem. Hajnalban puszta, kopár, csak pusztai füvekkel benőtt hágón keltünk át, a melyen még meglehetősen sok hó volt, s a mely elválasztja a Kelesz és a Badan vizeit. Még nagyon hűvös volt, különösen az álmatlanul töltött éj után, s így valóban örültem, hogy nemsokára begördültünk Bekler-bek állomásra, a melyet egy régi síremlékből (mazar) falaztak fel, s a hol teát és tojást reggelizhettem. A Csiniként felé vezető út ezentúl majd halmos vidéken, majd széles pusztaságokon vezetett át, s nincs a vidéken semmi vonzó, csak a sokszor 300—400 tevéből álló karavánok, s a Talasz-tau hófedte panorámája nyújtottak némi változatosságot. 1 A könnyű fogat németből átvett közorosz jelölése.
