Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

II. fejezet. A közép-ázsiai vasúton

84 A KÖZÉP-ÁZSIAI VASÚTON a szegény szárt elől — szóval, a mikor mi az állomásról kihajtattunk, ott állott szegény az épület ajtajában, hogy a harmadik éjet is az állomáson töltse el, s lemondó arczczal bámult a hóförgetegre, a mely a fagyos szél szárnyain, üvöltve rohant végig a Kara-tau kopár szikláin. A „Kavkaz i Merkuríj" társaság ágense, HAMBURGER OTTÓ, a kihez Szamarkandból ajánló-levelünk volt, -valóban önzetlenül adta tanácsait, s ezeknek megfelelően, a feltétlenül szükséges podgyászt két mellékkocsival magunkkal vittük, a többit pedig átadtuk a Nadjezsda szállító-társaságnak, a melynek fiókja van Vjernyiben, hogy a holmit egy hónapon belül Vjernyibe szállítsa. A megfelelő szállító eszközök keresése közben HAMBURGER a többi közt bevezetett a nagy taskenti Kervanszaraj- ba is, a hol, úgy hitte, hogy sikerülnie fog német parasztokát kapni a szállításhoz. Mondhatom, hogy alig akartam hinni a szememnek, a mikor a szártok, kirgizek és kis-oroszok között egy csomó hamisítatlan „svábot" pillantottam meg, hosszú kék kabátban, durva nagy csizmában, olyan eredetiséggel, hogy jobban sem kell! Ezek az emberek menoniták, s több nagy gyarmatuk van Aidié-Ata körül, a hol, úgy látszik, igen jó dolguk van. Az oroszok, sőt még a környék orosz parasztjai is dicsérik őket szorgalmuk miatt, de különben nem nagyon szeretik őket, mert állítólag gorombák, és durva makacsság jellemzi őket. Nem volt alkalmain ezeket a svábokat közelebbről megismerni, s azért az oroszok panaszkodásainak csak valószínűségét bizonyíthatom, mert az a néhány sváb fuvaros, a kivel HAMBURGER alkudozni kezdett, teljesen igazolta rossz hírnevét: a legvisszataszítóbb parasztgőggel tárgyaltak velünk, s ámbár, a mint később megtudtuk, üresen mentek haza, nem sokat látszott őket izgatni, hogy itt némi pénzt szerezhetnek. Végre is egyszerűen a faképnél hagytak bennünket, a nélkül, hogy a kalapjukat is megemelték volna. Ezek az alakok engem igazán érdekeltek, mert ámbár évszázadok óta idegen népek közt — a Volga mellett tatárok és oroszok közt, most itt Turkesztánban szártok, kirgizek és kozákok között — messze elszakadva hazájuktól élnek, még sem vesztettek semmit eredeti durvaságukból és önfejűségükből. Különben ez a kis epizód is nagyon jól illusztrálja az „idegenek üldözését és eloroszosítását" Oroszországban. Az orosz állam óriási hatalmának csak gyerekjáték volna ezeket a kis izolált népcsoportokat megsemmisíteni és teljesen felszívni, ha ez egyáltalában rendszere volna az oroszoknak. Hogy ezek a gyarmatosok olyan hosszú időn keresztül is megtartották eredetiségüket, az csak az ellenkezőt bizonyítja, épp úgy, mint a hírhedt „szász kérdés" Erdélyben, a mely már régen tárgytalanná vált volna, ha a magyarok csakugyan olyan hírhedt elnyomói volnának a nemzetiségeknek, mint a hogyan különösen az újabb időben kürtölik. De természetes, hogy ha ilyen kis csoport már évszázadok óta élvezi a vendégszeretetet — másnak nem igen mondhatom az irántuk tanúsított eljárást — s még sem tud a házigazda kultúrájához és jogviszonyaihoz