Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől

BÚCSÚ A SZYRTEKTŐL 511 A szyrt peremére az egyik vízmosáson, meglehetős nehéz mászással jutottunk fel. Felülről pompás kilátás nyílik a Ming-tör-szyrt töménytelen sekély vízmosással összeszabdalt felületére, meg a Khan-tengri messze keleten emelkedő csoportjára, a mely a levegő csodás tisztasága miatt olyan közelinek látszik, hogy az ember szinte elérné a kezével. A széles szyrtplateau az előtérben eltakarta a Száry-dzsasz és az Adr-tör tágas völgyeit, s a hatalmas lánczok egy részének felépítését sem lehetett látni. Mindazáltal még így is gyönyörűen hatott a többször látott, vakító fehér hegyvilág, a mely ragyogó fehér friss hómezében valósággal úgy vált le a sötétkék égboltozatról, mintha világítana, s kimondhatatlan, érintetlen nagyszerűségében soha nem csökkenő varázszsal ragadja el a szemlélőt. ATTEI nagy kétségbeesésére a vadászatot abbahagytam, a számomra gondosan kiválasztott helyre SziTNYiKov-ot ültettem, magam pedig elmentem oly helyet keresni, a honnan a csodálatos látványt egész teljességében, zavartalanul élvezhettem. Ennek az eljárásnak aztán az volt a következménye, hogy magam nem jutottam lövéshez, míg SZITNYIKOV az alig 20 lépésnyire tőle elrohanó csapatot a szokott módon néhány üdvlövéssel eszeveszett menekülésre riasztotta, a nélkül azonban, hogy csak egyetlen egy golyója is találta volna a csapatban levő erős bakok valamelyikét. Ez volt az utolsó tekke-vadászatom s nem tudom, okosan tettem-e, hogy ebben olyan hanyagul és olyan kevés buzgalommal vettem részt. Ha a szokott figyelemmel követtem volna a vadászatot, úgy ma bizonyára néhány kedves diadaljelvény segítené az elmúlt szép napok emlékét felderíteni. így csak az emlék maradt meg, és pedig olyan emlék, a mely nem pihen meg nyugodt öntudattal az elmúlt élvezetek felett, hanem idők folytával mind erősebb, mind forróbb vágyakozássá fejlődött. Mint valami erős honvágy, úgy vonz vissza valami a Tien-san erdeibe, a szyrtek és a jégborította tauok közé, a nélkülözésekkel teljes és mégis oly pompás, szabad tanyai élethez, a nomádok auljaihoz, a derék mergenekhez, sőt még a kirgiz nyelv hangjaihoz is. A míg itt az íróasztalhoz lánczolva, írom ezt a könyvet, még hatalmasabban fellángol ez a vágy vissza a messze Ázsiába, a Khan-tengri környékére. A Khan-tengri bűvölt meg; vájjon teljesül-e még valaha az a forró vágyam, hogy visszazarándokolhatok fenséges lábaihoz, hogy még egyszer láthassam, néma csodálattal, felséges alakját a hajnal fényében, vagy az alkony vérvörös tüzében, — vagy tán ez csak reménytelen, olthatatlan vágy marad életem végéig? . . . Mintha a Khan-tengri, búcsút véve tőlem, még egyszer teljes pompájában akart volna bemu- i6i. kép. Tau Tekke.