Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

III. fejezet. A hét folyam országában

84 A HÉT FO

I.YAM ORSZÁGÁBAN 84 emlékeztető szarvakkal, óriási nyájakban legelésztek ezeken a pusztákon, de azonkívül töménytelen teve mind a két fajtából, s végül szélesmellű, idomítatlan lovak is. Rekkenő meleg, poros és unalmas volt minden, s a mellett minden csontom fájt, úgy, hogy csakugyan kételkedni kezdtem, vájjon még egy éjjeli útat kibírok-e. Hűséges mentorom, HAMBURGER, figyelmeztetett, hogy a postautazás első benyomásai el ne riaszszanak, mert rendesen csak a két első nap nehéz, de azután úgy beleszokik az ember, hogy fel sem veszi az utazás többi kellemetlenségét. Ez a tanács jutott eszembe a kis Antonofszkoe falucskában, a hol nem kaptam lovakat, s ez az ottan való éjjelezésre nagyon csábító volt. Azonban összeszedtem magamat, s parasztlovakat béreltem; a „stároszta" (állomásfőnök) nagy szakértelemmel készítette el ágyamat, s miután másfél órai pihenés után teljesen szétzüllött idegeim valamelyest újra helyreruczczantak, nekiindultam az alkonyainak. És lám ! Aludtam, és pedig elég jól aludtam ! habár meg-megszakítva is, de aludtam, akárhogy rázott, akármilyen lármát csapott a zörgő kocsi, a három csengetyű, az ostorpattogás és a kocsisok lovat nógató kiabálása és fütyölgetése. Reggelre ismét sziklás, kopár hegyvidékre értünk, köröskörül sok hó fedte az út mellékét, s mindinkább közeledtünk a Kara-tan hágója felé. Burnoeban ismét nem kaptunk lovakat, s a jemscsikek (kocsisok) némi borravalóért a faluba szállítottak, a mely néhány versztnyire van az állomástól. Ezek az emberek azonban csak a rendes postautat ismerik, s ezen a kerülő úton véletlenül kis folyón kellett átkelni. Kissé mélyen jutottunk a vízbe, ládám jócskán lemerült, magam meg félve húztam össze lábaimat, azonban szerencsére semmi sem nedvesedett át. Közvetetlenül az állomás előtt, összedűlt a teljéga is; de a mennyi szerencsétlenség ért ilyen rövid idő alatt, épp olyan nagy volt a szerencsém, hogy éppen akkor tünt fel egy üres postakocsi, IVANOV bérlő kocsija, a melyet azonnal lefüleltünk, s átpakolva a holmit, a tönkrement kocsironcsot azután átadtuk az üres kocsi kocsisának, hogy vonszolja valamiképen haza. A faluban két parasztfogatot béreltem, s ezt is szerencsének mondhatom, mert az oroszok legnagyobb ünnepe, a húsvét éppen beköszöntött, s a falvak és állomások, a melyeket útközben értem, mind olyan hangulatban voltak, a mely már nem hogy vallásos áhítat volna, de valóban nincs messze a „túlvilági üdvözüléstől". Azonban a két muzsik derék fiú volt, s az ünnepek daczára is teljesen józan. Nem hajtottak ugyan olyan folytonos és őrületes galoppban, mint a postakocsisok, de azért egészen szépen haladtunk a valóban gyalázatos hegyi úton felfelé, a Kara-tau vízválasztója felé. Csipős, hideg szél fujt, de szerencsére a hátunkra, úgy, hogy a gyors hajtás miatt nem igen éreztük hatását. Azonban fenn a plateau-n, a melyen végig kellett haladnunk, hogy újra lefelé ereszkedjünk, teljesen meggyőződtem a szélnek hatalmas denudáló képességei-