A Svédországi Magyarok Országos Hiradója, 1988 (8. évfolyam, 29-31. szám)
1988-12-01 / 31. szám
Kérés— nemzetszűkítés ellen A legutóbbi esztendők romániai „intézkedései”, s a nyomukban kibontakozott népvándorlás a magyarországi magyarság széles köreiben is ismertté telték azt a tényt, hogy Magyarország évtizedeken keresztül felelőtlenül viselkedett az összmagyarsággal szemben. Bebizonyosodott a csődje annak a hamis, kényelmes és lényege szerint nemzetellenes politikai gondolkodásnak, amelyik a nemzetiségi kérdést kizárólag egy-egy ország belügyévé minősítette, s azt vallotta, hogy a szomszédainkkal való jó viszony érdekében hallgatnunk kell a nemzetiségi magyarság problémáiról. így adtunk át több mint hárommillió magyar nemzetiségű csehszlovák, szovjet, román és jugoszláv állampolgárt szomszédaink kénye-kedvének, olykor nemzetbővítő mohóságának. S a politika önmagát voluntarista eszközökkel is igazolni kívánó kizárólagossága hosszú évtizedekig ellenségnek tekinteti minden nyugatra emigrált magyart. Ezen a szálon megszabadultunk újabb másfélmillió embertől. XX. századi „zsákutcás történelmünk” következményeként nemzetünk egyik harmada az ország határain kívülre szorult, de még ennél a nemzeti katasztrófánál is jóval nagyobb az a veszteség, amit Magyarország azáltal okozott, hogy önként lemondott erről az egyharmad-magyarságról. Ilylyés Gyula, s a hozzá hasonló gondolkodású, ép nemzeti érzésű művészeink, tudósaink oly sokszor szót emeltek e képtelenség ellen. Hiszen Trianonban csak az ország területének két harmada veszett el. Nemzetünk, nemzeti tudatunk Trianonját maga Magyarország „követte el”, és szentesíti folyamatosan, részben még ma is. Tudom, az utóbbi időben bizonyos változások már történtek ezen a terén. Jól ismerem magam is ezek — olykor felemás, de mégis — nyilvánvaló jeleit. Sőt, akik emlékszünk arra, milyen könnyedén osztogatták a hatalom, r kultúrpolitika emberei a megsemmisítő „nacionalista" jelzőt mindazokra, akik szóba hozták a hat írón túli magyarság történelmét, irodalmát, jelen tori életét, most szinte már émelygünk a neofita túl juzgóságtól, amellyel egykori tiltó embereink hirtelen mintaszerű hazafivá igyekszenek előlépni, r leckét adnak a nemzeti önismeret ábécéjéből. Az is elég rossz érzést okoz, hogy napnál világosabb a nyilvánosság most megmozdított zsilipjén mennyi szemét is ömlik a tudás-5X ra szomjazó, tájékozódni kívánó emberek elé. Mennyien húznak hasznot a mások szenvedéséből, mennyi szenny is keveredik a kínhoz, mennyi hamis, önmentő, érvényesülést mohón kereső „bátorság" társul a valóban tragikus tényékhez. S milyen szomorú, hogy mindez teljesen váratlanul éri Magyarországot! Nehéz indulatok nélkül visszagondolni azokra a nemzeti tudatot csonkító, bénító, nemzeti önismeretet lehetetlenné tevő intézkedésekre, amelyek megalázták Illyés Gyulát, szilenciumra ítélték Csoóri Sándort, befagyasztották Czine Mihály romániai magyar irodalomtörténetét, kettétörték Ilia Mihály szerkesztői pályáját. .. oly sok szellemi értéket fojtottak meg már csírájában. Egy önmagát eszményítő kultúrpolitika jegyében. Azt is végiggondolhatnánk egyszer, hogy amikor a legnagyobbakkal ezt lehetett csinálni, mennyi energia, szellemi erő pazarlódon el, fulladt tétlen keserűségbe a nemzet szellemi életének névtelen napszámosaiban, például azokban a magyar és történelem szakos tanárokban, akiket még a hetvenes években is föl lehetett jelenteni, meg lehetett alázni, ha szemhatárukra nem csaptak sorompót az ország határainál. Iszonyú, hogy milyen zavaros, hiányos, bizonytalan nemzeti tudat, helyesebben nemzeti tudat-hiány, önismeret-hiány képződött. így pusztította ez az ország önmaga nemzeti cselekvő erejét, „közös ihletét", a bajokat legyőzni tudó alkotó szándékokat és energiákat. Hitelét vesztette a humán kultúra, mert kényszerű csonkaságában nem lehetett organikus, nem adhatott világszemléletet, nem adhatott személyiségmegtartó erőt és önbecsülést. Abban a kultúrában, amelyik nem mutatja meg, hogy a részek miként függnek össze egymással s az egésszel, amelyiknek homályban marad a történetisége, kárba vész a fáradozással megszerzett ismeret is. A részek — lélekkel és értelemmel megteremtett kohézió híján — mint lekötetlen vegyértékek, szabadon és funkciótlanul keringenek, majd a feledés ködébe vesznek. A nagy közösségre nézve ilyen ködbe vesző semmi most a mi nemzeti műveltségünk. Tudom, hogy a „mi lett volna ha?” szerint nem lehet történelmet és nemzeti sorsot megítélni, de az bizonyos, hogy ha a magyarság a maga tágas szellemi hazáját lakhatta volna legalább attól az időtől kezdve, amikor szellemi életünk lelkiismeretét ébresztgetni kezdték erre az igényre és elemi kötelességre jó néhányan, akkor most nem ilyen lélekbeneszmében tönkreverten állnánk a történelem színe előtt. Évtizedeken keresztül mennyi távoli információt kapott ez a nép, amit nem tudott semmihez kötni, s így nem épülhetett be a kultúrájába, gondolkodásába. Legbensőbb dolgait — saját történelmét, kultúráját, nemzeti létének alapkérdéseit — pedig titokban tartották előtte. Jól tudták, hogy ismeretek nélkül véleménye, akarata sem lesz. A távoli információözön éppen a nemzeti közömbösség, az akaralnélküliség kiformálását szolgálta. Ha ez a nemzet tájékozott lett volna saját ügyeiben, ha például tudta volna mint nemzeti közösség, hogy mennyien és milyen körülmények között élnek a szomszédos országokban magyarok, mi történik nyelvükkel és intézményeikkel, közösségi jogaikkal, vajon a világ közvéleménye előtt akkor is szótlanul tűrte volna, hogy az elemi emberi jogokat semmibevéve másodrendű állampolgárrá nyomorítják a magyarság jelentős részét? S ráadásul még nem is az „ellenségeink", hanem a „barátaink”... Sajnos, a nemzeti tudatlanságot, tájékozatlanságot ebben a vonatkozásban mindeddig középiskolai magyar irodalomtanilásimk tantervé is okozta. Ez az 1979-ben bevezetett tanterv az ország szellemi életében már akkor is egyértelműen észrevehető nemzeti nyitódás, felelősségre-ébredés ellenére megátalkodottan lemondott a magyarság egyik harmadáról: sem a nemzetiségi, sem a diaszpórabeli magyar kultúráról nem vett tudomást. Sem a kötelező törzsanyagban, sem a kijelölt választható témákban. Önnön képtelensége mellett még azért is bántó anakronizmus volt ez, mert könyvkiadásunk és folyóirataink erőteljesen megkezdték már akkor az országhatárok fölötti szellemi haza jogaiba iktatását, emelgették a korábbi nemzetszűkítő sorompókat. Egy nemzet művelődésének legfontosabb bázisa a középfokú képzés. A felsőoktatás már a szakosodásé, az általános műveltségnek a középiskolára kell épülnie. Az ifjúságnak a középiskolában kell megszereznie a további művelődés gondolati és szemléleti alapelemeit is. Az egyetemeken, főiskolákon — egy egészen szűk réteget leszámítva — már csak a speciális szakképzésre van igazán mód. A ma középiskolája meghatározza a jövő generációk szemléletét, gondolkodásmódját. Felelőtlenség tehát, merénylet a nemzet ellen az, ha az oly sok kemény stúdiummal gyötört középiskolásaink közvetlenül nemzeti tárgyai nem a magyar kult úra egészére épülnek. Senkinek sincs ahhoz joga, hogy az ifjúságban nemzetszűkítést végezzen, vagy akárcsak lehetővé tegyen. Más tárgyakból mennyi olyan ismeretet tanulnak a középiskolások, ami könnyen átengedhető lenne a szakoktatásnak. Legelemibb kötelességünket, nemzeti múltunk és nemzeti kultúránk fő vonásainak megismerését semmiféle indokkal nem szabad háttérbe szorítanunk. Tudom, eddig is sok-sok magyartanár lopott be a tananyagba egy-egy nemzetiségi magyar művet, alkotót. De milyen képtelen ötlet az, hogy a legfontosabb szellemi kötelességeink egyikét, kultúránk organikus szemléletét, csupán azegyébként is eléggé próbára tett tanárok áldozatkészségére, különmunkájára alapozzuk? A csehszlovákiai magyar érettségiző — ha magyar iskolába járhat — eligazítást talál tankönyvében a magyarországi mellett a nemzetiségi magyar irodalmakról is. A jugoszláviai magyar középiskolás irodalomkönyvekben szintén ott találjuk a többi magyar irodalmat is. A nyugati magyarságtól is teljességgel idegen a nemzetszűkítő irodalom- és történelemtanítás. Csak Magyarországon nem volt hajlandó tudomásul venni a tanterv, hogy a magyar irodalom sokágú. Kényszerű tájékozatlanságban nőttek fel ge- I nerációk. Szerencsére éppen most, amikor ennek a tájékozatlanságnak szégyenére és nyers tragikumára már ugyancsak rádöbbent az ország, megjelent végre irodalomtanításunk tantervének korrekciója. Ebben legalább a kiegészítő anyagban szerepel néhány nemzetiségi, illetve nyugati magyar író is a XX. század első felének irodalmában. S az 1945 utáni rész választható témái között is találunk példa gyanánt nemzetiségi magyar műveket is. Örömmel üdvözlöm ezt a minimális bővítést is, mert ez minden magyartanár számára sugallhatja végre a magyar irodalom egységének a nyílt vállalását. Sajnos, az új, korrekciós tanterv is lehetővé teszi azonban a nemzetiségi és nyugati magyar irodalom teljes megkerülését, kihagyását a középiskolai oktatásban, mert az 1945 előtti részben a kiegészítő anyagban szerepel, az 1945 utáni — óraszáma szerint megdöbbentően szűkre szabott — egységben szintén sok-sok remek alkotás közül kell mindössze négyet kiválasztania a tanárnak, s félő, hogy ezek közé nagyon sok iskolában egyetlen határon túli magyar mű sem fog bekerülni. Pedig a magyar nemzeti önismeret épségének megteremtése érdekében és nemzeti értékeink megbecsülése ' jegyében a nemzetiségi és a nyugati magyarság történelméről, legfontosabb művészi értékeiről legalább jelzésszerűen minden érettségiző magyar diáknak tudnia kellene. Egy-egy kiemelt művön keresztül egy-egy magyar nemzetiség történelmébe és jelenkori életébe is bepillanthatna az ifjúság, s egy-egy jól kiválasztott mű a nyugati magyarság megismerését és megítélését is differenciáltabbá tehetné. Nincs erkölcsi alapunk és nincs felmentő okunk a szellejni nemzetszűkítésre! Minden magyar szakos tanártársam figyelmébe ajánlom Szabó Zoltán másfél évtizeddel ezelőtt leírt szavait: „Az irodalmi nemzet országok határait államhatároknak elismeri. A maga dolgaiban nem tulajdonít nekik jelentőséget. Műveivel e határokon túljutás magának a határnak spiritualizálására törekszik. Az együvétartozókat az államhatárok egymástól elválaszthatják. Egymástól el nem idegeníthetik. Ha elidegeníthetik: az irodalmi nemzetben idegen erők működnek." Güriimbci András CTSCKg r tr-mremJy, ‘a:.HITEI HITEL
