A Svédországi Magyarok Országos Hiradója, 1988 (8. évfolyam, 29-31. szám)
1988-12-01 / 31. szám
Egy korszaknyi bizonytalanság gyülekezik a vízlépcső terve körül A PARLAMENT ELŐTT Tüntető honfitársaim! Barátaim! Magyarország polgárai! Mindannyian érezzük, hogy kitüntetett pillanat ez a mostani, különös, emelkedett, súlyos pillanat. Hosszú évtizedek óta először állunk itt az ország parlamentje előtt. Eljöttünk, hogy tudatosítsuk és bejelentsük feledésbe ment illetékességünket. Eljöttünk, hogy kinyilvánítsuk aggodalmainkat és várakozásainkat. Eljöttünk, hogy jelenlétünkkel nyomatékosítsuk azt a felelősséget, amelyet az országgyűlésben helyet foglaló képviselőkre választóik szavazata, a magyar nép bizalma, a kormány tagjaira pedig a képviselők bizalma ruházott. Üdvözlöm a megérett elhatározás, a jogtudatra és tulajdonosi öntudatra épülő állampolgári méltóság e nagyszerű megnyilvánulását! Ez végtelen erő, barátaim. Az egyetlen valóságos történelmi erő. Éppen ezért fegyelmezze nyugodt eltökéltség, irányítsa higgadt megfontolás. A bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer gondolata nem a szemünk láttára született meg, nem a szemünk láttára fejlődött grandiózus tervek láncolatává, nem a szemünk láttára csontosodott betartandó államközi szerződésekké. Titkos kamarillapolitika, a nyilvánosság, még a szakmai nyilvánosság ellenőrzése alól is kivont szakértői csoportok munkálkodása teremtett kész helyzetet, amely, úgymond, az országot most már kötelezi. Látnunk kell, hogy ez a terv és ez a vállalkozás egy lezárult korszak, egy válságba hanyatlott, működésképtelenné bénult paternalista diktatúra terve és vállalkozása. Megvalósulása azonban már egy másik korszak első történelmi pillanataiban, a magyar demokrácia elkerülhetetlen megteremtésének korszakában vette kezdetét. Az építkezés fenyegető ökológiai következményeinek és gazdaságossága igen kétes voltának tudatosulásán is túlemelkedve ez a tény ragadta ki a vízlépcsőrendszer gondolatát a szakma illetékességi köréből. Ez a tény avatta, már nagyon is a szemünk láttára, megkerülhetetlen jelképpé, az állam és a társadalom között esedékes kiegyezés lehetőségének vagy lehetetlenségének kétarcú szimbólumává, a demokratikus nyitást hirdető politikai retorika hitelességének egyik mértékévé. A magyar nép éretlennek bizonyulna, a politikai vezetés pedig saját múltjától szenvedne súlyos vereséget, ha a vízlépcsőt övező politikai helyzet és légkör korszakos horderejű megváltozása következmények nélkül maradna. Ha az elmúlt néhány hónapra visszatekintünk, nem állíthatjuk, hogy ez a felismerés érintetlenül hagyta volna akár a politikai vezetést, akár a nyilvánosságot, akár az öntudatra ébredő társadalom széles tömegeit. Tanúi lehettünk annak, hogy vezető politikusok, nagy súlyú és tekintélyű testületek tárgyalásokba bocsátkoztak a független környezetvédő csoportok képviselőivel. Láthattuk, hogy a kormány eltűri a vízlépcső megépítése ellen szervezett első tüntetést, és a belügyi erők biztosítják annak útvonalát. Képviselői indítvány szorgalmazta az építkezés leállítását, és független szakértők véleményeire támaszkodó felülvizsgálatát, amit a parlament, a kormány megígért előterjesztésére számítva őszi ülésére halasztott. És tanúi lehettünk annak is, hogy sajtóvita bontakozott ki a vízlépcsővel kapcsolatos kérdések körül, adatok jutottak nyilvánosságra, szórványosan és töredékesen, de ellenvélemények is fórumot kaphattak. Mindez azt a látszatot keltette, hogy a kérdés még nem dőlt el, hogy a hatalom ét a nép között politikai párbeszéd bontakozik, hogy új döntéselőkészítés kezdődött egy új politikai korszak eszközeivel. Azonban ezzel párhuzamosan annak is tanúi voltunk és vagyunk, hogy az erőműépítő munkálatok szakadatlanul, éjjel-nappal, teljes iramban folytak, és folynak ma, ezekben a percekben is. így tehát élesen felvetődik a kérdés: még meddig, és ugyan milyen mértékben veheti komolyan saját szerepét a párbeszédet folytató két fél, az eltökélt döntéssel felérő módon halogató, ezzel az építkezés javára dolgozó politikai vezetés, és a mind aggodalmasabb és ingerültebb, magát kijátszódnak érző társadalom? Lássuk be, erre már nincsen sok idő. A helyzet valóságosan demokratikus ügykezelést kíván, nem pedig a demokráciát ábrázoló színielőadásokat. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy mostanáig csak a terveket kidolgozó, és azokat azután, természetesen, minden fórumon és minden eszközzel védelmező állami szakértők viselkedtek határozottan és magabiztosan. De az ő lehengerlő, leckéztető fellépésük máris jelentősen növelte a vízlépcsőt ellenzők táborát. Ez a nép még jól emlékszik a vas és acél országának, a gyapot és gumipitypang országának szakszerű érvekkel előadott, és puszlítóan életbe léptetett fantazmagóriáira. Jól emlékszik a magyar citromprogramra, narancsprogramra, olefinprogramra, eocénprogramra és a többire. Jól emlékszik arra, hogy a katasztrofális gazdasági válságot, amelyet ma átélünk és elszenvedünk, minden részletében a mindenkor megfellebbezhetetlen szakértői állásfoglalások alapozták meg. Ha széles körökben eluralkodott az a tapasztalat és vélekedés, hogy ebben az országban minden képtelen elgondoláshoz lehet támogató szakértőket utálni, nos, ezen senki nem csodálkozhat. A legutóbbi időkig elhallgattatott független szakemberek azt mondják, hogy az erőműrendszer várható energiahozama jelentéktelen tétel a magyar gazdaság energiaháztartásában, megépítésének és működtetésének következményei azonban kauszlrofálisak. Azt mondják, hogy az építkezés kietlen ipari tájjá, iszaptengerré és kavicssivauggá változutja az ország egyik legszebb vidékét, veszélyezteti ivóvízkészleteink egyharmadát. Azt mondják, hogy nagy kiterjedésű ártéri erdők fognak elpusztulni, megtizedelődik egy tájegység élővilága, mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná válik a szigetközi ma gyár lakú falvak környéke. Azt mondják, hogy árvízveszély keletkezik több város, esetleg a magyar főváros térségében is. Azt mondják, hogy a meginduló káros természeti folyamatok beláthautlanok és visszafordíthautlanok. Végül pedig — és talán ez a legsúlyosabb érv — azt mondják, hogy világgazdasági előrejelzések szerint az ezredfordulóra hatalmas mértékben csökkenni fog Európa energiaszükséglete. A jelenleg működő kapacitás mellett is felesleg keletkezik, az energia ára radikálisan zuhanni fog. Tehát minden energiatermelő beruházás távlattalan elgondolás. Mi, akik itt összegyűltünk, nyugodtan beismerhetjük magunknak, hogy nem vagyunk szakértők. Magyarországot legnagyobbrészt laikus emberek HITEL • I9KX 1 uim 31 lakják. Az ország azonban, ne feledjük, az övék. a miénk. Ilyen horderejű kérdésben nem lehet nélkülünk dönteni. Helyesen teszi tehát a kormány, ha felismeri, hogy egy korszaknyi bizalmatlanság gyülekezik a vízlépcső terve körül. Ezt a bizalmatlanságot pedig nem oszlathatják el sem szűk körű szakmai eszmecserék, sem a magyar parlament, vagyis a magyar nép megkerülésével kötött régi szerződésekre való hivatkozások, hanem csakis egy új légkört teremtő, korszaknyitó politikai tett Ez a politikai tett pedig az építkezés azonnali leállítása, és a vízlépcső sorsáról döntő népszavazás kiírása. Egy ilyen lépésnek természetesen nemzetközi következményei támadnak. Ezekkel szembe kell, és szembe lehet nézni. Nem valószínű, hogy a külföldi partnerekkel folyutandó tárgyalásokon nehézségekbe ütközne annak megértetése, hogy ennek az országnak, beleértve az építkezésektől érintett Duna-szakaszt is, a magyar társadalom, a magyar nép a tulajdonosa. Ugyanilyen könnyű volna világossá tenni azt is, bogy a magyar társadalmat. a magyar népet tudU és beleegyezése nélkül megkötött egyezmények nem kötelezik, és ítéletalkotásában nem korlátozhatják. Továbbá várhatóan megértés fogadná azt a bejelentési is, hogy a magyar politikai vezetésnek sokkal inkább érdekében áll egy új nemzeti közmegegyezés megteremtése, mint elődei ígéreteinek betartása. Ezek a kívánatos bejelentések persze nem mentesítenék az országot kártérítési kötelezettségei alól, viszont félreérthetetlenné tennék a magyar politikában lejátszódott korszakos fordulatot, és a nemzetközi életben végérvényesen hitelesítenék a nemzeti megújulás, a gazdasági kibontakozás és a politikai demokrácia magyar programját. Nem bizonyos tehát, hogy egy ilyen új kérdésfelvetés az ország kárára válna. Ezek a gondolatok persze számíthatnak arra a végső ellenérvre, hogy jóvátehetetlen késésben vagyunk, hogy most már kevesebbe kerül a vízlépcső terv szerinti megvalósulása, mint az építkezés nyomainak eltüntetése, a kártérítések kifizetése. És hogy ez a ráfizetés nem vállalható. Tegyük fel a kérdést: miért nem? A Kádár-korszak vezetése kis híján húszmilliárd dollárnyi hitelt költött el, ma már világosan látjuk, semmire. A vízlépcső ügyében a ’munkálatok leállításának többletköltsége, augusztusi adat szerint, hatmilliárd, forintban. Miért' ne dönthetne úgy a magyar nép, hogty saját számlájára vállalja ezt a veszteséget, annak érdekében, hogy végre szakíthasson nyomasztó múltjával, és belátása szerinti döntést hozhasson. A másik oldalról pedig, a vezetés felől tekintve ezt a hatmilliárdot, ez igazán nem sok. Jutányos ár. Ilyen olcsón talán még egyetlen kormány sem vásárolta meg egy nép bizalmát. A végső szót, nem is olyan sokára, az országgyűlésnek kell kimondania. Ezért most, végezetül, üzenhetünk egy mondatot ide a szomszédba, a magyar parlamentbe, a súlyos döntés előtt álló képviselőknek. ók csak egy szerződést tekinthetnek magukra nézve kötelező érvényűnek: a választást, amellyel mandátumukat elnyerték. Ne feledkezzenek meg róla, hogy ez a szerződés hozzánk köti őket. Caeogey Dénes 32 HITEL • I9X* I uim CSENGEY DENES SVÉDORSZÁGBAN Október 23-i előadónk az idén Csengey Dénes volt, a Demokrata Fórum új vezetőségének tagja. Csengey történelmi tanulmányokat folytatott. Esszéit, tanulmányait erős társadalmi, politikai érdeklődés jellemzi. Irt a magyarországi cigányság helyzetéről és kultúrájáról, elemezte Németh László és Örkény istván drámáit valamint Eötvös József reformeszméit, s Balassa Péterhez címzett leveleiben, többek közt a népi - urbánus ellentétekkel is foglalkozott . Csengey az első olyan októberi előadónk, aki kisgyermekként élte meg a forradalmat. Kiválóan megszerkesztettés átgondolt, három részre tagolt szabad előadása saját generációjának felelősségérzetét, nemzetfé1tését tükrözte. Az első részben magáról a forradalomról, annak előzményeiről, s az utána következő évtizedekre gyakorolt hatásáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy minden, ami 1956 után történt és történik Magyarországon, az valamilyen módon következménye a forradalomnak. 1956 hosszú időre áldásosán pecsételte meg történelmünket otthon is, a szabadságot szerető nemzetek előtt pedig új, elismerést és becsületet adó színbe állította újra a magyar népet. A külföldön felnőtt fiataljaink számára is érthetően, sokmindent megvilágosító módon beszély a forradalomról, - amire ifjúságunknak ugyancsak szüksége volt! Előadása második része a mai magyar politikát elemezte, melynek kiszámíthatatlansága kétségekkel tölt el mindnyájunkat. Tele vagyunk kérdőjelekkel, hiszen a kétségtelen engedmények mellett lehetetlen nem észrevenni a továbbélő tilalmakat. Mindent összevetve vitathatatlan az elölépés, s főként a magyarságtudat ébredése! Csengey hozta a "HITEL” régvárt megjelenésének hírét. Jó érzés volt azok közé tartozni, akik látták a HITEL készülő első számának kefelevonatát. . . ! Csengey és köre, a Demokrata Fórun - a többi ellenzéki csoportokkal egyetérésben,- továbbra sem isme ri el a mai kormány egyértelmű jogát az ország vezetéséhez. Ezt a fontos szerepet csakis szabadon vá lasztott kormány töltheti be!,- mondotta. A harmadik rész bem az erdélyi magyarság tragikus helyzetével foglalkozott, s a számunkra még mindég ismeretlen politikai kulisszatitkok sorát tárta elénk. A hosszú előadás az utolsó pillanatig élvezetes volt a hallgatóság számára. Köszönettel tartozunk Csoóri Sándornak!,aki közvetítette meghívásunkat a Demokrat Fórum vezető tagjai felé.
