St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-06-28 / 12. szám

Ihirek a nagyvilágból! MEGINDULNAK A FEGYVER­KEZÉSI tárgyalások Amerika és a Szovjet között! Nixon elnök dön­tése megtörtént és Rogers külügy- Jminiszter azonnal hivatta Dobri­­hyin szovjet nagykövetet, aki ;szemmellátható örömmel fogadta a döntést és azonnal Moszkvába repült vele. A tárgyalások július 31-én megkezdődnek vagy Genf­­ben, vagy Bécsben. A SALT (angol rövidítése a Stratégiai Fegy­verek Korlátozásának Tárgyalása hévvel jelölt tárgyalássorozatnak) kihúzta a vörösszőnyeget a szená­tusi liberális ellenzék lába alól, amely azt állította, hogy a Szov­jet nem fog tárgyalni, ha az ABM- et felállítják. Dobrinyin ezt mond­ta: „Jó újságot vihetek hazai” íme, a radikál-liberális honfeladók me­gint leleplezték államférfim előre­látásuk hiányát! A SALT megin­dulását Laird honvédelmi minisz­ter titkos „tanúskodása” előzte meg a Ház felhatalmazási albi­zottsága előtt. Ezt a 89 oldalas titkos szöveget csak azután hoz­ták nyilvánosságra, amikor Nixon elhatározta a SALT megindítását. Még a Kongresszus többi tagjai $em tudtak róla. Laird tanúskodá­sának az a lényege, hogy a US hajlandó nukleáris egyenlőséget és kölcsönös ABM-hálózatot kitár­gyalni a Szovjettel. Ennek eléré­séig mindkét ország növeli táma­dó erejét, (beleértve, a MIRV-et is) és a paritást ennek befejeződése titán érnék el, valamikor 1973-ban. Ez az elhatározás figyelembe vet­te a Szovjet Kína elleni nukleáris Szükségleteit és védekezési jogát is. Ezért megy bele Nixon a szov­jet ABM kiépítésébe (eddig már 67 orosz ABM van a helyén) és az amerikai felállítása is ezért szükséges. (Laird drámai tanúsko­dása szerint a Szovjet irtózatos érőfeszítésekét tesz a nukleáris felsöbbség elérésére. Kennedy-Ful­­t>right-Mansfield és a többi ga­lamb már megint megbukott: ma­ga a Szovjet is elismerte az ame­rikai ABM-paritás szükségét.) EGYRE KEMÉNYEBB AZ AME­RIKAI választó álláspontja. Kez­dődött Los Angelesben, ahol Yor­­tyt újra megválasztották polgár­­mesternek, folytatódott Minneapo­­lisban, ahol egy eddig teljesen is­meretlen 41 éves detektívet, Char­les Stenvig-et választották meg a republikánus jelölttel szemben. A republikánus jelöltet a helyi sajtó, a munkásszervezetek, Nixon el­nök, sőt a ultraliberális Mc-Carthy szenátor is támogatta. Stenvig pár­­(onkívüli és kizárólag a „törvény t í--------------------------------------------és rend” jelöltje volt. A választó tehát a törvényt és rendet válasz­totta itt is, pedig a republikánus jelölt is elég konzervatív volt. A rend-irányzat folytatódott New Yorkban, ahol a tipikusan liberá­lis városi lakosság elvetette a li­berális Lindsay és Wagner jelöltsé­gét és mindkét párt erősen „rend”­­párti jelölteket küldött a novem­beri választásra. Mindkét győztes kifejezetten a törvény és rend jel­szavával indult. (Ha a Kongresz­­szusz ultraliberálisai meg akarják magukat választtatni, jó lesz, ha átmaszkirozzák magukat konzer­vatívokká, ha ugyan — a nép hisz nekik. De ez nem valószínű.) A MÁSIK FANTASZTIKUSAN ÉRDEKES és jellemző külpolitikai hír az, hogy Gromikó szovjet kül­ügyminiszter azért járt Kairóban, hogy Nasser-nek átnyújtsa Ameri­ka és a Szovjet (!) közös követelé­sét — adjon Izraelnek területi en­gedményt a béke érdekében! Ezt megelőzően a Pravda már kirohant az arabok ellen. Ilyeneket írt: „a nacionálista és bosszúért lihegő hangulat felkorbácsolása olyan ka­landba viheti bele Egyiptomot, amit Nasser rezsimje nem élhet túl”. Elég szép előkészítés, ügye? Ezután megjelent Gromikó és sava­nyú arccal közölte Nasserrel, hogy a US és a Szovjet megegyez­tek abban (Dobrinyin és Sisco al­­államtitkár 15 titkos megbeszélé­sén), hogy Izraelnek kell bizonyos területeket kapnia a biztonsága érdekében és — ami a legfantasz­tikusabb szenzáció! — hogy a Szovjet egyetért Amerikával ab­ban, hogy — közvetlen tárgyalá­sokon kell a békét kitárgyalni Iz­raellel. — (Miért ment bele ebbe a drámai megállapodásba a Szovjet? Kína miatt! Az első hírünkben em­lített SALT-terv mutatja, hogy va­lóban van valami együttműködés a US és a Szovjet között — Kína ellen. Az, hogy Moszkva elismer­te a délvietnámi dzsungel-kor­mányt, nem jelent sokat, mert nem tehette meg, hogy ne ismerje el. Kína is elismerte.) MIT SZÓL EHHEZ A LIBI FRONT? Michigan Egyetem köz­véleménykutató intézete széleskö­rű kutatás alapján megállapította, hogy a tavalyi chicagói demokra­ta konvenció alkalmával kitört za­vargások rendőri elfojtása kérdésé­ben ez a nép véleménye: 25% úgy véli, bogy a rendőrség nem elég erőt használt a lázadás elfojtására; 32% szerint a rendőrség eljárása éppen megfelelő és helyes volt; 19 százalék vallotta csak, hogy a ren­dőrség túleröszakos volt; 12%-nak nem volt véleménye (vagyis nem rendőr-ellenes!) és másik 12% azt sem tudta, hogy voltak zavargá­sok! (Ezek szerint a nép — és nem a libi politikusok, TV-k és sajtó! — ítélete csak 19%-ban szól az erőszak alkalmazása ellen, a töb­bi helyesli, vagy annyira nem ér­dekli, hogy nem is tudott róla. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az egyetem meglehetősen liberális, az eredmény meglepő. De minden­esetre alátámasztja állandó té­telünket: aki lázad vagy lázit, azt egyszerűen el kell távolítani az ut­cákról vagy egyetemekről és meg kell büntetni!) LAIRD TITKOS TANÚSKODÁ­SA szerint a Szovjet igen nagy ha­ladást ért el a nukleáris fegyver­kezés technológiájában. 1. most kí­sérleteznek egy egészen fejlett el­hárító (ABM) rakétával, amely egy darabig „lustálkodik” a levegőben és bevárja az ellenséges rakétát. Ezzel nagy időelőnyt nyernének, mert ezeket a „lusta” rakétákat már az ellenséges támadó rakéták kilövésének pillanatában, esetleg még előbb felküldhetik. 2. a MIRV rakétafejet (amely egyszerre több nukleáris töltetet visz magával, melyek különböző célpontokra irá­nyulnak) máris tökéletesítették. Múlt számunkban beszámoltunk már erről. További értesülés: a szovjet SS-11, amelyet a Csendes óceán felett lőttek ki, nem egy­szerre engedte ki a 3 töltetét, ha­nem egymás után, de közben cikk­cakkos utat írva le, amivel az el­hárító rakéták dolgát nehezíti meg. 3. Kína még ez évben meg­kezdi egy kontinens-közti nagy ra­kéta kísérleteit, ami a Szovjet min­den részét belöheti és bizonyos mértékben Kanada és US nyugati partvidékeit is fenyegetheti. Ezért építi a Szovjet a maga ABM-jét és ezért kell Amerikának is megépí­tenie a magáét. 4. Archangelszk­­ben és egy másik — ismeretlen tá­volkeleti — hajóépítő üzemben ed­dig 8-9 Polarisz típusú atomhajtá­sú tengeralattjárót bocsátottak vízre, egyenként 16 rakétával, me­lyeknek 1.500 mf-es hatósugaruk van. (Ha ezek után az ember a 40 szenátor beadványát olvassa, mely el akarja tiltani a Pentagonnak a MIRV-kísérleteket, egyszerűen megdöbben. Ugyancsak megdöbben Szegény kutyus, mintha zavarban lenne és nem értené, hogy mit akar tőle ez a három kiváncsi majom? Talán ezt kérdezik: „Szereted a macskákat?” az ABM elleni politikai Karct'ől Is. A Szovjetnek már 67 Galoska el­hárító rakétája van pozícióban, s erőltetett tempóban építi tovább az ABM-jét. Amerikának nem sza­bad! Tegye le a fegyvert! Szegény Mr. Józan Ész... most igazán megállhat az esze.) AZ ULTRALIBERÁLIS PERCY SZENÁTOR, aki már 1968-ban szeretett volna elnökjelölt lenni, megint mozgolódik. A republiká­nus galamb már készülődik az 1972-es elnökválasztásokra. Ö is többszörös milliomos, sőt — fiatal kora ellenére — nemsokára nagy­papa lesz. Lányát John Rockefel­ler IV., a fiatal demokrata politi­kus vette el, aki vagy szenátor, vagy kormányzó akar lenni West Virginiában a legközelebbi alka­lommal. (A republikánus párton belül Percy szenátor az egyetlen, aki megpróbálkozik Nixon ellen. A zavargásokat védő liberális szená­tor jól tenné, ha előbb elolvasná az újságokat: hogy választanak a nagyvarosok és csak azután Hohn! ki millióit — semmiért.) A MOSZKVAI KOMMUNISTA konferencia egyik roppant érdé kés eseménye volt, hogy a konfe rencia megállapított szabályai sze rint a szovjet lapoknak is kellet hozniuk a felszólalások részlete: tartalmát. így azután Iván hirte len rádöbbent arra, hogy nem i: mindenki imádja annyira a Szov jetet, mint ahogy ezt eddig olvas ták. A meglepetés lassan-lassai tovább alakul — belső ellenállás sá. Ha más kommunistáknak sza bad, miért nem szabad nekik i: bírálni a Kreml lordjait? (Nagyor lehetséges, hogy emiatt a szabáh miatt szegték meg az orosz vezé rek előzetes Ígéreteiket, hogy Ki nát nem bántják. így legalább s Kína-ellenes beszédek — sokszoi abszolút jelentéktelen pártok ré széről — azt mutatják, hogy „aí egész világ” a szovjet diktátorok pártján áll —- Kína ellen.) (FIGYELŐ) BEMUTATJUK OLVASÓINKNAK Mmc. Pompidou-1 Franciaország új elnöke magas, karcsú, szőke feleséget visz az Elyséebe, a párizsi Fehér Házba. Az arisztokratikus megjelenésű asszony 57 éves, de legalább tíz­zel fiatalabbnak látszik. Egyszer már majdnem „first lady” lett be­lőle. Párizsi egyetemista korában megismerkedett egy szenegáli fia­talemberrel: Leopold Seder Sen­ghorral, aki sokáig udvarolt neki. Barátaik már biztosra vették, hogy házaspár lesz belőlük. Talán a fia­talember is gondolt erre, mégis egyedül tért vissza hazájába, ahol 1958-ban, függetlenségük kikiáltá­sakor Szenegál, az egykori francia gyarmat első államelnökévé vá­lasztották. A házasság meghiúsulásának oka Pompidou volt, a mostani el­nök, aki ugyancsak udvarolni kez­dett későbbi feleségének, akinek egyébként Claude Cahour a leány­kori neve. Chateau Contierben, Nyugat-Franciaország egy jelen­téktelen városkájában született, ahol szabadgondolkodó édesapja általános orvosi prakszist folyta­tott. A szerelmesek 1935-ben esküd­tek meg Marseillesben. Annak ide­jén Pompidou itt tanított és tulaj­donképpen itt indult el a karrier­je, amelynek Claude asszony ko­moly egyengetője volt. Megjelené­sével, modorával, tudásával és szellemességével segítette férjét az előrejutásban. Még csak bank­igazgató volt Pompidou, de fele­ségével együtt már tagja a párizsi nagyvilági életnek és a St. Tropez­­ben székelő művész- és pénzarisz­tokráciának. Ezért a kissé túlzajos magánéletéért nevezték el egyes francia lapok „Madema Pompi­­dour”-nak a szép Claude-ot, XV. Lajos híres barátnője, Mme Pom­padour után. Ezzel a környezettel abban a pil­lanatban szakítottak, amikor Pom­pidou 1962-ben Franciaország mi­niszterelnöke lett, de ez a szakí­tó úgylátszik, nem végleges. elnökváltozásnak körülbelül olyan jellege van az Elyséeben, mint amilyen John és Jacqueline Kennedy beköltözésének volt a Fe­hér Házba a puritán és tartózkodó modorú Eisenhowerék után. De Gaulle sem lelkesedett a nagy tár­saságért, nem élt társadalmi életet, amiért a francia felső tízezer ne­heztelt is rá egy kicsit. Pompidouék alatt másként lesz. A zene- és báltermek megnyílnak a művészek, tudósok, pénzembe­rek és mágnások előtt. Máris fo­lyik a vidám életet megelőző nagy­­takarítás és készülődés, amelyet az orvosnak készülő egyetlen fi­uk: Alain irányít, ha nem is a leg­nagyobb lelkesedéssel. De hát se­gítenie kell a mamának, akinek nagy tervei vannak Franciaország kulturális életének megújítása te­rén ... Rákosi Viktor: Az utolsó Bikity Mai tárcánk szerzője Sipulus álnéven abban az időben írta leglesújtóbb szatíráit, amikor i majdnem mindenki úgy látta Magyarországon, hogy a zenit felé közeledünk és nincsen messze az az idő, amikor a Monarchia nagyhatalmi ál­lását Magyarország határozza meg. A honfog­lalás 1000 éves fordulóját ünnepelték és a sok l görögtüz és dínom-dánom mögött csak keve­sen vették észre a közelgő tragédia felhőit. Kö­zéjük tartozott Sipulus is, ellentétben fivérével, a publicista Rákosi Jenővel, aki 30 milliós ma­­gyarságú Magyarországról álmodott. Alábbi mondanivalói egy olyan típusról szól­nak, amely a maga korlátoltságában, beképzelt­ségében és nemtörődömségével siettette a tra­gédia bekövetkezését. A kereki társaság az első héten megaprehendált rám, mert a kedvemért rendezett versenyevésekböl, jóval a célpont előtt, kidőltem. De a második héten mind kibékültek velem; mert akkor kezdődtek a ver­­senyivások. És ezekből nem dőltem ki soha. A férfimulatságok elsején megjelent egy deres­hajú, a cigarettafüsttől sárgás bajuszú, negyven­­negyvenötéves úri ember, aki röviden így mutatta be magát: — Bikity! S rám nézett. Mikor látta, hogy a név semmi ha­tással nincs rám, ismételte: — Bikity Pongrác! Ezt már követeled parancsoló hangon mondta, úgy, hogy majdnem azt hittem, belém akar kötni. Mikor odább ment, megkérdeztem Pákh Andort: — Te, micsoda vadállat ez a Bikity? ■— Nem hallottad a hírét? — Soha életemben. — Ö az utolsó Bikity, És ezt bizonyos kegyelettel és büszkeséggel mondta. — Mit jelent az, hogy ő az utolsó Bikity? — kér­deztem tovább. — Hogy több Bikity nincs ezen a kerek világon. Ő az egyetlen. — S úgy látszik, ö erre nagyon büszke. — Hogyne lenne büszke? Egy hatszáz éves ódon törzsnek az utolsó hajtása. — Jó, jó. De hát miért büszke? — Hogy éppen ő ez a hajtás s nem te, vagy én, vagy egy harmadik.-— Úgy látszik, te is büszke vagy rá! — Persze, hogy az vagyok, — felelt Bandi, kissé sértődötten. — És pedig mire? — Arra, hogy ez az utolsó Bikity itt lakik Kere­­kiben és nem másutt. Megnyugodtam benne. Elvégre helyes, ha Kere­­kiben van egy dolog, ami Londonban nincs meg. Mi­vel dicsekednék Kereki, ha még Bikity is Londonban laknék! Elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom Bikity Pongrácot. Hallgatag ember volt, gyakran ivott, de nagyokat s látszott rajta, hogy van benne valami tu­dat, amely másokban nincs, sőt nem is lehet meg. Soha ki nem találtam volna magamtól, hogy mi ez; de mivel tudtam, hát láttam, hogy érzi és méltóság­gal viseli a tudatot, hogy ö az utolsó Bikity. Hogy tanulmányaim sikerre vezessenek, bele he­lyezkedtem a közhangulatba. Elfogadtam Bikityt nagy embernek. Melléje ültem s mulattattam öt. Ügy fogadott, mint a perzsa sah a rabszolgát, aki le­gyezi öt. De öt-hat perc alatt mégis engedett egy kicsit a jég s megszólalt: — Hát Zápolya, Zápolya? — Mi tetszik? — Azt kérdem, hogy a nemesség dolgában Zápo­­lyáig megyünk? — Kicsoda? Ön? Csöndes megvetéssel nevetett, vagyis csöndes ne­vetéssel megvetett. Hirtelen abbahagyta a nevetést s száraz, rideg hangon szólt: — Köztudomású, hogy a Bikityek Róbert Károly havasalföldi hadjárata alatt kapták a nemességüket. Tehát majdnem hétszáz év előtt. Én vagyok a hu­szonkettedik Bikity Pongrác. Önről mondják, hogy Zápolya idejében . . . Haha . . . kétszáz évvel ké­sőbb . . . újdonsült nemesség ... mi a predikátuma? — Bögötei. •— A címere? — Ökörfej, melyet véres kéz tart a szarvánál fogva. — Liferáns volt — Kicsoda? — Az őse. — Hogyan? — Ökröt liferált a hadseregnek. — S az ön címere? — kérdem viszont. — Félhold és zabkalász. — Az ön őse is liferáns volt. Az utolsó Bikity fölhorkant. — Ugyan, ugyan? — És pedig zabot liferált. — Hát a félhold? — A félhold? Hát. .. Éjjel liferálta a zabot. Eny­­nyit jelent. Bikity Pongrác kiitta egy hajtásra a félliteres po­harat s a falhoz vágta. Aztán hörgé: — Tudja-e, hogy én vagyok az utolsó Bikity? Ve­lem kihal a hétszáz éves família. Hogy mer velem így beszélni? Ön visszaél a helyzetével... — Miféle helyzetemmel? — Azzal, hogy én, mint utolsó Bikity, akárhogy sérteget is, nem provokálhatom. — Már miért ne provokálhatna? — Mert én, mint utolsó Bikity, nem tehetem koc­kára az életemet. Lelkére venné-e azt, hogy ön ölte ki a Bikity familiát? . . . . . . E zajosan kezdődött beszélgetésből mindenki bizonyosan azt következteti, hogy mi ott csülökre mentünk s agyba-föbe vertük egymást. Sző sincs ró­la! Testvériséget ittunk s a legjobb barátok lettünk. — Az a kis korkülönbség nem határoz, — mondá. — Én harminc éves vagyok, te meg legföljebb negyvenöt, — felelém. — Nem az, nem az, pajtás... Az a hétszáz év... tudod, nemesség tekintetében. (Vagy úgy?) Lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy Pongrác kü­lönb ember a többinél, magam is beolvadtam a köz­bámulatba s tisztelettel tekintettem a XIX-dik szá­zad egyetlen Bikityére. Egyszer nagyon kitaláltunk rúgni a hámból s én támogattam hazafelé Bikity Pongrácot. — Szeretsz sétálni? — kérdé hirtelen. — Szeretnék, ha nem volnál olyan nehéz. Egyszerre kitépte magát karjaimból s oly egyene­sen állt, mint a jegenyefa. — Én nem vagyok részeg, csak tetettem maga­mat, hogy elmenekülhessek a társaságtól... Pajtás, nekem vigyáznom kell magamra. Nincs több Bikity ezen a világon. — Hát aztán? Ha vigyázol is csak meghalsz, meg ha nem vigyázol is meghalsz. — Nem úgy van, pajtás ... No gyerünk sétálni. A Kárászék kertje mellett kimentünk a rétre, a patak mellé, hol mélán bóbiskoltak a füzfasorok s a vízből könnyű őszi pára emelkedett föl a tiszta, hol­das éjben. Megállt, a szemem közé nézett és így szólt: — Pajtás, te fővárosban lakói, elfogulatlan em­ber vagy . . . Tudd meg, de ne mond senkinek: Én szerelmes vagyok ... — Hát aztán? — Szeretnék megházasodni. — Hát házasodjál meg! — Nem lehet, — felelt nehéz sóhajtással. — Miért? — Miért? Te ezt nem érted? Igaz, nem értettem. Egy királynak lemondani a trónról, egy színésznőnek lemondani a színpadról nem lehet olyan nehéz, mint egy Bikitynek lemonda­ni arról, hogy ö -az utolsó Bikity! Dicsősége, tekin­télye, népszerűsége ehhez fűződött. E nélkül egy mulatságos szamár volt, akivel senkise törődött. — Ugyan kérlek, csak házasodjál meg. Nem olyan bizonyos.. . — Bizonyos! — mondá ö bús lemondással. Egy hét múlva visszajöttem, a fővárosba. Két hó­nap múlva pedig Pákh Andornak egy fölháborodás­­sal telt leveléből értesültem, hogy az utolsó Bikity megházasodott s elköltözőt Kerekiböl. Bukását nem tudta ott elviselni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom