St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-03-22 / 6. szám

Ihirek a nagyvilágból Meddig süllyedsz még, eml>erke? MOSZKVA — A Szovjet kétség­­beesetten próbálkozik a riasztó kí­nai határincidenst kedvező propa­gandává varázsolni. Nem csak a saját népeinek adagol hazafias frá­zisokat, amelyek nem a kommuniz­must, hanem a „hazát” emlegetik, hanem idegen „imperialista” álla­moknak is. Az, hogy Bonnban, To­kióban és máshol — egészen szo­katlanul — hivatalosan ismertet­te az incidenst és annak állítóla­gos rugóit, azt a benyomást kelti diplomáciai körökben, hogy a Szovjet elhatározta magát Kína tel­jes diplomáciai izolálására. Moszk­va szerint Mao Ce Tung a 9-ik népi kongresszuson gyakorlatilag megszűnteti a kommunista pártot és egy közönséges diktatúrát lép­tet életbe, amely „harmadik” erő volna a Szovjet és a Nyugat között Hogy Bonnt megközelítette a Szov­jet mutatja, mennyire nagy jelen­tőséget tulajdonít ennek az elha­tározásnak. Bonnak jő kereskedel­mi összeköttetése van Kínával, s most, hogy Kanada sőt az olasz kormány szocialista Nennije is el akarja ismerni Kínát, úgy érzi, hogy Kína növekvő diplomáciai befolyását ezzel tudja ellensúlyoz­ni. — Vannak jelek arra is, hogy igen erős katonai intézkedéseket is tesz egyidejűleg, amiből egyesek arra következtetnek, hogy erős „büntető” akciót indít Kína ellen. De ezt általában kizártnak tartják, * WASHINGTON D. C. — A kö­rülvitatott ABM — nukleáris elhá­rító hálózat — kérdésében van egy újabb fordulat is. A Navy azt mondja, hogy ha a szárazföldön félnek az ABM-balesetektöl, vi­gyék az egész rendszert a tenger­re. Ott nem nagy baj, ha baleset történik (amit egyébként teljesen kizártnak tartanak) és az az előnye is volna, hogy hamarabb közbe tudna lépni az ellenséges rakéták elpusztítására, mint ha a száraz­földön volna. — Az egész kérdés: sok hűhó semmiért. A Szovjet szorgalmasan dolgozik az elhárító hálózatán, a USA liberálisai szor­galmasan dolgoznak azon, hogy or­száguk védtelen maradjon. A kér­dés — akárhogy döntött is Nixon — nem katonai és biztonsági kérdés ma már, hanem tisztán politikai kérdés. A liberálisok védekeznek — nem az ellenséges rakéták, ha­nem — Nixon politika^ megerősö­dése ellen. * SAIGON — Azok a katonai szakértők, akik a bombaszünet el­len voltak, — ami azóta különben teljesen egyoldalú politikai húzás­nak bizonyult, — most rámutat­nak arra, hogy a bombázás elma­radása mennyi amerikai és délvi­etnámi életbe kerül. A kommunis­ták 4-5-ször olyan nagy mennyisé­gű katonaságot mozgatnak dél fe­lé, mint a bombázás idején. Ennek következtében azzal számolnak, hogy a jelenlegi gyenge tavassá of­­fenzíva nemsokára teljes erővel ki­fejlődik. A kommunisták legalább 5 hadosztályt vontak össze Saigon körül. Ezzel az amerikai haderőt el akarják vonni a vidékről és a védtelenül hagyott falvakban szét­rombolni a pacifikálás eddig elért eredményeit. Nixon döntése alig lesz más, mint diplomáciai segély­kérés a Szovjettől, mert a bombá­zások felújítása irtózatos propa­gandát váltana ki az amerikai libe­rálisok és Hanoi-barátok körében. Johnson volt elnök alaposan ösz­­szekuszálta a helyzetet, amikor komoly megállapodás nélkül elren­delte a bombaszünetet. * WASHINGTON D. C. — Nixon elnök európai útja után tartott sajtókonferenciáján meglepte hall­gatóit, hogy a Szovjetről milyen megértéssel és a kooperáció előle­gezésével nyilatkozott A Szovjet azt hitte, hogy az új elnök sokkal keményebb vonalat fog követni és ezért le akarta váltani Dobrinyin washingtoni nagykövetét, aki a „lágy” vonal híve. Egy erőtelje­sebb, keményebb diplomatát akart helyébe küldeni. A sajtókonferen­cia óta azonban megváltoztatta vé­leményét: Dobrinyin marad. Nixon töbszöri „megértő” nyilatkozata a Szovjetről magát a Kreml urait kellemetlenül lepte meg. Azt lát­ták ebben, hogy Nixon a Szovjet felelősségét akarta kihangsúlyozni a világ előtt a megértő dicséretek­kel és a Szovjet belső bajainak em­lítésével. Különösen nem szerették hallgatni, amikor Nixon a Kínával való belső vitájukról emlékezett meg és főleg amikor a vietnámi bé­két sürgető közreműködésükre hi­vatkozott Úgy tűnik ez a világ sze­mében, mintha a Szovjet valóban együtt dolgoznék Amerikával a vi­lág hatalmi területekre való felosz­tásán. * MONTGOMERY. Alabama — George Wallacet hívei erősen biz­tatják, hogy újból lépjen fel 1970- ben a kormányzóságért. Azzal ér­velnek, hogy így Wallace állandó­an az országos politikában marad­hatna anélkül, hogy országos szer­vezetet kellene felállítania, amire nyilván nincs elég pénz. A legna­gyobb nehézséget az újrafellépés útjában az a probléma okozza, hogy milyen párt jelöltjeként lép­jen fel? Amikor kormányzó volt, a demokrata párt programjával lé­pett feL Ha azonban a Független Párt programjával lépne a válasz­tók elé, kérdés, hogy az ellene állí­tott demokrata jelölt nem vonna-e el annyi szavazatot, hogy a repub­likánus jelölt kerülne ki győztes­ként. * WASHINGTON D. C. — Most tudódott ki annak a kérdésnek ko­moly mérlegelése, hogy közvetlenül a Pueblo elfogása után, amikor azt Wonsan-kikötőbe bevontatták, az Egyesült Államok lebombázza a hajót a kikötőben és ezáltal meg­semmisíti azokat az elektrónikus eszközöket, amelyekről addig a Szovjet nem tudott. A terv már készen állt, sőt kivitelének első lé­pései is megtörténtek, amikor még­is visszavonták. Attól féltek ugya­nis, hogy a Pueblo legénysége még a hajón, vagy annak közelében tar­tózkodik és nem akarták az éle­tüket veszélyeztetni. WASHINGTON D. C. — Az el­ső eset az Egyesült Államok tör­ténetében, hogy egy hősi halottnak adományozott Medal of Honor-t, a legnagyobb hadi kitüntetést visz­­szautasította az özvegye. A kitün­tetést az elnök adja át és eddig mindig a legnagyobb ceremóniá­val járt annak kiosztása. Az özvegy azonban a Jehova Tanúi hitfeleke­­zet tagja és vallási alapon vissza­utasította a kitüntetést. A Penta­gon nem közli a nevét, de mivel a kitüntetés a hősi halotté, annak sírjára fogják azt felerősíteni. ★ TEL AVIV — Az izraeli hadse­reg, amely de Gaulle tilalma miatt nem juthat hozzá a Mirage-vadá­­szokhoz, amelyekre légi flottája épült, a US A-tói vásárol F-4 Phan­tom vadászokat. Ezek ugyan gyengébbek, mint az orosz MÍG 21-esek, amelyekkel a Szovjet az arabokat ellátta, de viszont bíz­nak abban, hogy pilótáik sokkal ki­válóbbak és így a hátrány nem ér­vényesül. Ugyanakkor Jordánia Centurion tankokat vásárolt a bri­tektől. 100 darabot már le is szál­lítottak, amivel a háborús vesz­teségeket teljesen pótolták. A bri­tek azért adták el tankjaikat arab államnak, mert nem akarták, hogy Husszein király is a Szovjethez forduljon fegyverekért. Egyébként az izraeli külügyminiszter, Abba Eban küszöbön álló látogatását Washingtonban nyomon követi Husszein látogatása is. Husszein az arab álláspontot kívánja tolmá­csolni Nixonnak és további — fegyvereket akar vásárolni. ★ LONDON — Az Intelsat hírköz­vetítő bolygónak olyan nagy a si­kere és kapacitása, hogy elhatá­rozták, hogy a London-New York telefonbeszélgetés díját ez év vé­gén a jelenlegi percenként 4 dol­lárról 1.20-ra csökkentik. Azt hi­szik, hogy egészen rövidesen az egész világgal lehet majd beszél­ni percenként 1 dollárért, a legna­gyobb és egyben legelhanyagoltabb technikai csoda, a hírközlő műbolv­­gók segítségével. ir SAIGON — Egy másik nagy ta­lálmány: az amerikai haderő a Hó Si Minh-csapáson új „sensor”-okat, elektrónikus érzékszerveket dob le, amelyek az ellenség minden mozdulatát közvetítik a fölöttük repülő elektrónikus anyagépnek, amely ennek megfelelően azonnal odarendelheti a nehéz bombázó­kat. (FIGYELŐ) New York egyik „hálószobájá­ban”, egy középosztálybeli külvá­rosban, valamelyik kora délután egy 1959-es Oldsmobile állt meg egyik ház előtt Két férfi szállt ki belőle. Eltávolították a számtáb­láját, kicsit felemelték a motorház tetejét, azután eltűntek a házban, amely előtt a kocsi megállt. A két férfi nem rosszban törte a fejét, még csak rendőrök sem voltak, akik valami csapdát állí­tottak fel, hanem — tudósok vol­tak. Tudósok, akik az „ember vi­selkedését” tanulmányozták. Ott hagyták a kocsit, hogy lássák —■ mi történik vele? Fent, az egyik ablakból figyelték a történéseket, összesen 36 órát töltöttek felvált­va a megfigyeléssel. * Papa, mama, fiúcska Az olvasó jól tesz, ha állandó­an arra gondol, hogy az utcának és a városkának a jólkereső, New Yorkban dolgozó középosztályból kerültek ki a lakói. Nem éhező, bűnhöz szokott slumlakók, hanem a maguk körében megbecsült, tisz­ta hírnévnek örvendő emberek. Tíz percen belül egy új autó gu­rult el az elhagyott Olds mellett és hirtelen megállt Egy háromta­gú, jól öltözött család szállt ki be­lőle: papa, mama és egy nyolcéves fiúcska. Kíváncsian közelítették meg a kocsit A papa felnyitotta a poggyásztartó tetejét, szemlét tar­tott a tartalma fölött. Azután oda­lépett a saját kocsijához, kivett belőle egy acél-fűrészt s vissza­ment vele az Oldshoz. Közben a mama kellemes izgalommal álldo­gált a Saks-áruházból való divatos ruhájában. A fiúcska a papával tar­tott, aki szép kényelmesen lefűré­szelte a battériákat és a saját ko­csijába emelte. Lopott, de ez lát­hatóan egy pillanatig sem jutott az eszébe. Szép kényelmesen dol­gozott. Leszerelte az öreg kocsi radiátorát és azt is behelyezte a sa­ját kocsijába. A fiúcska szorgal­masan segédkezett, a mama moso­lyogva figyelte őket. ■ VÜágos nappal! Közben autók jöttek-mentek, egyik-másik meg is állt, figyelték a papa munkáját Gyalogosok is megálltak és kedélyesen elbeszél­gettek az elegáns sportruhában működő papával. A radiátor után a család tovább hajtott. Utánuk mások következtek. Va­lamennyien rendesen öltözött, lát­hatóan jól élő emberek. Az utolsó szögig leszerelték az öreg kocsit Azaz, a rádióantennát elnézték. Ezt egy teveszőrkabátos úriember szerelte le, aki babakocsit tolt ma­ga előtt. Az antenna odakerült a baba mellé, s a teveszőrkabát to­vább gurította a kocsit. Végül fiatal vandálok vették át a terepet. Beverték a kocsi abla­kait, lámpáit, egyáltalán mindent, ami beverhető volt rajta. Mindez, mindig és kizárólag vi­lágos nappal! A két tudós így foglalta össze véleményét: „A nagyvároshoz szo­kott ember úgy érzi, hogy a tömeg egyik tagja, aki ismeretlen és az is marad, tehát szabadon engedi rabló és romboló ösztöneit”. Mi így fogalmaznánk meg a vé­leményünket: „Az ember már olyan mélyre süllyedt, hogy mé­lyebbre nem süllyedhet!” Dehát ez a különbség — ízlés kérdése. Az öreg Olds nem érez­te a különbséget. Csak állt ott, mint a homo sapiens „viselkedé­sének” kifosztott, szomorú tanúja. A múlt és jelen találkozása Jeruzsálemben. Egy ősrégi épület látható az előtérben, míg a dombon, a háttérben látható Izrael modem Nemzeti Múzeuma Három liter benzin — Az ember és a gép­írta: Karinthy Frigyes 1931 nyarán Endresz György és Magyar Sándor a „Justice for Hungary” nevű gép­pel felszálltak az Egyesült Államokból, hogy átrepüljék az Atlanti óceánt és leszállás nél­kül jussanak Budapestre. Szerencsétlenségre kifogyott a benzinük. Ennek következtében csak Bicskéig jutottak el, ahol kényszerle­szállást hajtottak végre egy kukoricásban, de még így is megnövelték a távolsági világrekordot, ami igen nagy szó volt ab­ban az időben. Gondolattársításként erről szól a nagy író alábbi novellája. Három liter benzinen múlt, hogy a magyar Jaso­­nok remekműve, az őceánrepülés, nem fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesít­ménynek. Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, az egész hivatalos és nemhivatalos Magyarország, bandérium és koszorúk és kormány­zói tribün és a láthatatlan madár idegei, dróttalanul összekötve a mi idegeinkkel, tízpercenként összedo­bogtatták szívverésünket a ziháló erőfeszítéssel, meg­pattanó erekkel, ahogy a két derék magyar fiú izma és tüdeje utolsó tartalékát szuszogta. A kedves kis szőke Endreszné pattanásig feszült dacos szemei, amelyből egyetlen könnyet sem tudott kisajtolni mél­tatlan félelem, a miniszterelnök ideges ujjai, ahogy homlokát emelte kémlelve a határt, rángatózó szá­junk, ahogy a fogunk belemart, közvetlenül, kapcso­lódott két láthatatlan ember bátor szívébe, és ez az egész ideg- és vér- és verejtékfolyó, ez az egész do­bogó remegés végeredményben odafutott be, oda­­tórkoliott egy élettelen gépszív billentyűi közé. Hét órakor jött az utolsó jelentés, hogy Magyar Sándor fáradt, nem rádiózik tovább, mert már a motorra kell koncentrálnia minden figyelmét. Huszonhét órás munka után tizenöt perces útról van még szó: ezt a tizenöt percet kell még kidrukkolni. Mindnyájan tud­tuk, mennyi benzinjük van, most azon múlt mindén, hogy a dugattyúk megkapják-e az utolsó pár csep­pet, amire szükséküg van. Közben az egyik pilóta ott ül a kormánynál, a másik vadul, kétségbeesetten pumpálja a tartályt, hogy kipréselje belőle a mara­dék nedveket — még három liter benzin kellene a süket gépszívnek. Hiába! Ez a három liter hiányzik! A motor kattan, száraz, recsegő hangot ad, hörögni kezd, levegő után kap. A pilóta homlokán kidagadnak az erek. Ott ül, előredőlve, rángatja a dugattyút, ke­zébe venné legszívesebben a szegény, kimerült acél­rudacskát, ami a dugattyúban szaladgál, mint a se­bész, aki élethalálra szőlő műtét közben puszta kéz­zel ragadja meg s maszirozza és dögönyözni kezd: az elpihenni készülő szívet: csak még tíz percig do­bogj, aztán minden rendben van! Halántékában zu­bog a vér. És lázas őrjöngő vágy villan át e zubogás hangjától ösztönén és dühös akaratán — vér, vér, vér szaladgál az ereimben, hat liter vér, embervér, olcsó folyadék: mit kezdjek vele, miért nem drága, tiszta, nemes benzinnel töltötték meg inkább teste­met, hogy most megnyithatnám ütőereim, s a hat li­terből hármat odaadhatnék, átömleszthetnék géptest­vérem haldokló ereibe! Géptestvér — megállók és eltűnődöm, ahogy tol­iam alól kiszaladt ez a furcsa sző. Az új olimpiász, a modern maratonfutő végperceí­­nek elködlő lelkiállapotából születik meg, e hiányzó három liter benzin, keserves vágyából, ködösen és bizonytalanul, de már észrevehető körvonalakban, az új fogalom lehetősége: másfajta, soha nem álmodott viszony ember és természet között. Géptestvér. Testvér —- vagy talán még több? ★ Állatok és növények voltak eddig testvéreink. Sze­rettük és öleltük és öltük és ettük egymást — egy­más véréből, velejéből, húsából és gyümölcséből szü­lettünk:* egymásra utalva, egymás pusztulásával és pusztításával támogatva egymást, vergődtünk előre, az időben, valami ismeretlen cél felé. Az életnek élet volt eddig egyetlen kulcsa, megol­dása, értelme, istene, vallása. Körös-körül kövek és fémek és halott erők, körforgó, messze kőcsillagok, hideg fény, végtelen anyagvilág, amihez semmi kö­zünk, aminek semmi köze hozzánk. Lét és Elet egy­más mellett, reménytelen idegenségben, közönyben, két világ, egyik megtűri a másikat, ha nem akarja át­lépni kérlelhetetlen törvényeit, nem zavarja meg az örök Erővonalak acélköreit — a másik remegve buj­kál e körök közt, tojástáncot jár süket és vak labi­rintusában. Létrejöttének egyetlen lehetősége, bölcső­je és koporsója anyaméh és gyomor — két fészken kívül nincs számára hely a végtelenben. Gyomor és anyaméh között, a parányi térben, csi­nálja meg a maga kis útját. Innen veszi, ide vezeti vissza minden reményét — ehhez hasonlít mindent, — jelképeit, a Külső Világ megértéséhez is, ebből a forrásból meríti. Elképzel élő csillagot, célakaró, megoldásra vágyó Irányt és Végzetet az erők mozgalmában, akaratot és szándékot, eleven istent. A régi kultúrák fűhöz, fához, mindenféle állathoz kapkodtak, testük formájára faragtak bálványt és fé­tist és tótemistent, közvetítőnek, hogy megkisérelje, meglágyítsa az élet számára az istentelen kövek min­den istennel dacoló közönyét: Hogy a Lét gépezete nem roncsolja össze fogaske­rekei közt az életet. i + Míg aztán meg nem született, keze között, az el­ső gép. És — hosszú idők múltán fel nem ismerte benne tulajdon gyermekét. Eleinte óvatosan bánt vele. Járni tanította, nevel­te, fúrt és faragott rajta, nem volt különb reménye, mint hogy az ügyetlen kis gépkölyök leutánozza va­lahogy az ő mozdulatait. A gyerek erősödött Az élettelen kőnek és Vasnak egyszerre csak több lába lett és több keze és nagyobb tüdeje és erősebb szíve és hatalmasabb torka és remekebb füle és sze­me, mint bárkinek, aki összefaragta — az élet külön­leges céljait százszor és ezerszer jobban és tökélete­sebben és szabatosabban és gazdaságosabban oldotta meg, feladatait százszor és ezerszer ügyesebben vé­gezte el, mint maga az élet — persze csak az ólet kezében. De mi lesz, ha gyengülni kezdenek ezek a kezek? * Tegnap este megnéztem az Angolpark-beli Halál­katlan produkciót. Múltkoriban láttam a negyven méter magasról hordóba ugró akrobatát, nagy ha­tással volt rám — valaki azt mondta, ezek a motor­biciklin falra mászó fiúk még izgalmasabb látványt nyújtanak. Nem hittem el, azt mondtam, a meztelen emberi bátorság és ügyesség okvetlenül közelebbről izgatja az embert, mintha csak arról van sző, hogy valaki jól tud bánni a kezeügyébe került géppel — ezt a mutatványt gép csinálja, nem ember és a gép mindenhatóságán régen nem csodálkozunk. Nem volt igazam. Gép és ember viszonya, gép és ember küzdelme, éppen az élet szempontjából, még sokkal izgatőbb és életteljesebb és megrázóbb tragédiák és hőstettek mélységeit tárja fel, mint mikor élet harcol élet el­len, vagy tulajdon testünkön győzedelmeskedünk. A motor csattog és lángol és dörömböl: a kerekek szaladnak, körbe, a falon. S az ember ül rajta, és fogja kézzel és lábbal. Egy ügyetlen mozdulata em­bernek, egy atomközi zavara a gépnek, s mind a ket­ten darabokra tépve hevernek a katlan fenekén. Ket­tőjük közül melyik hidegebb, megbízhatóbb a har­minchét fokos eleven vagy a háromszáz fokos ha­lott: ez itt a kérdés. S a másik s megfoghatatlan: ket­tejük közül melyik veszít többet, ha lezuhannak? Egyenlő felek. Testvérünkké kell fogadni a gépet, mióta együtt harcol velünk valamiért, amiről egyikünk sem tud — ime a hiányzó három liter benzin tanulsága. Állat és növénytestvéreink nem vezetnek át ben­nünket a Lét hallgató titkába, még isteni bálvány formájában sem, nem hoznak megváltást — mi lenne, ha velük próbálnánk megcsinálni a Természettel való új testamentumot? Géptestvérünk. Gépanyánk, gépkotlősunk, költőgé­pünk, tehetetlen csibéknek, költs ki bennünket, hogy gépistent faragjunk magunknak, ha az eleven nem akarja meghallgatni az imánkat *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom