St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-06-14 / 12. szám

AZ ÁRNYÉK t+5 A tragédiák rendszerint kicsalják a rész­vét könnyeit, de rögtön utána új realitásokat te­remtenek. Talán még sohasem játszódott le a kor­társ szeme előtt olyan tragédia, mint Charles de Gaulle-é, az életében szoborba faragott gall lé­leké. Hiába alkuszik meg a Confédération Général du Travail-al, a kommunista szakszervezettel, hiába kényszerít újból utcakövek helyett könyveket a diákok kezébe, hiába kapja meg esetleg a többség bizalmát a júniusi választásokon — a szobor már mindenképpen ledőlt, csak az árnyéka maradt köz­tünk. De Gaulle, a történelmi múlt megtestesülése, találkozott a kegyetlen jövővel és véglegesen, visz­­szavonhatatlanul megbukott. Uralmon maradhat, de megbukott. Bukása a görög sorstragédiák engesztelhetetlen belső logikáját ismétli. Olyasmi ellen harcolt, amit az istenek rendelése legyözhetetlenné tett. A jövő „ ellen. A saját énje buktatta el, ez a kettéhasadt én, amely a múlt dicsőségének elsőbbségi jogot biz­tosított egy most zendülő új világ kozmikus erői­vel szemben. Ha száraz politikai mérleget akarunk felállítani, azt kell mondanunk, hogy elsősorban a saját kül­politikája döntötte le trónjáról, amellyel éppen a most ellene lázadott franciáknak akart több helyet biztosítani a világ térképén. Ennek a külpolitikának azonban csak lelki osz­lopa volt: a gloire visszaállítása. Ezért nagyhatal­mi játszmába kezdett. Nem vette tudomásul, hogy az ötvenmilliós, kontinentális folttá zsugorodott Franciaország csak középhatalom lehet, mert a vi­­lágambiciókat kisajátította előle a két szuperhata­lom — Amerika és a Szovjet — történelmi je­lentkezése. Ez a külsőre masszívnak látszó dór­oszlop tehát nem köböl, hanem csak szentimen­­talizmusból épült, a hetvenhét éves tábornok múlt­ban gyökerező nosztalgiájából és így nem bírhat­ta el a modem valóság irtózatos súlyú tetőzetét, összeomlott és azonnal antik rommá vált. Ennek a végzetes külpolitikának két eszköze volt Az egyik: az önálló atomerő kiépítése, a má­sik: a Szovjet-barátság. Az önálló atom-erővel ki akart bújni Amerika nukleáris esernyője alól és ezzel egész Európát el­vágni az angolszászok köldökzsinórjától. A force de frappe azonban csak paródiája maradt Ameri­ka hidrogén-hatalmának és sohasem ígérhetett biz­tonságot Európának a Szovjettel szemben. A költ­ségei viszont hihetetlenül nagyok voltak. Évi két billió dollárt adott ki rá de Gaulle, egy még ma is csak százbillió körüli nemzeti össztermelésből. Ezt a vérző aortát még egy másik öncsonkítás­sal tetézte. Hadat üzent a dollár ellen és elkezdett aranyat gyűjteni, egy másik múltban ragadt nosz­talgia szenvedélyességével. Ez a kettős vérvesz­teség megakadályozta az elavuló közgazdasági szerkezetbe való vérátömlesztést és korszerű szo­ciális életszínvonal intézményesítését. Immobilizál­­ta a francia tőkét, halálosan lecsökkentette a ter­melékenység pulzusát és ezzel olyan áremelkedése­ket okozott, hogy a reálbér csökkent, ahelyett, hogy emelkedett volna. Ez volt az oka a belső robbanásnak. A baloldal radikálisai elindultak a Bastille-tér felé. A Szovjet-barátkozással Európát akarta francia vezetés alatt egyesíteni. Ehhez előbb szét kellett törnie Európának az atlanti vonalon fejlődő egy­ségét, a gazdag államok klubjában elszigetelnie a Közös Piacot és kirekeszteni abból Európa többi államait és tragikus színvaksággal megállapítani, hogy a vörös veszély már elmúlt. Csak a szétmál­­lasztás sikerült, Európa darabjaira tört szét. A Szovjet-barátság pedig megnövelte a francia kom­munista párt tekintélyét és a még azon túli bal­oldal merészségét is. A trikolórt, de Gaulle gloire­­jának szimbólumát a vörös s fekete zászlók ki­szorították az utcáról és a nemzeti nagyságban fogant Marseillaise helyett az Internacionálét üvöl­tötte a tömeg. Azután, amikor már minden elveszettnek lát­szott, de Gaulle ritka politikai bravúrral ellentá­madásba ment át. Maga mellé állította a hadsere­get, feloszlatta a nemzetgyűlést, kihúzta a vörös szőnyeget a menetelő forradalom alól. A Champs Élysée-n újból megjelent a trikolór és felcsendült a Marseillaise. De ez ne tévesszen meg senkit! Ez győzelem volt ugyan a pillanatnyi helyzet fölött, de nem a jövő fölött. Politikai akrobatika volt, nem államférfiul előrelátás. A rendnek kétségtelenül vissza kell térnie, mert az emberek enni akarnak. De a kiegyezés de Gaul­le és a káosz között olyan súlyos feltételeket kö­vetel, amelyek Franciaország tíz éven keresztül gyűjtött belső erejét majdnem teljesen kiszivaty­­tyúzzák. A frankot tartania kell, tehát az arany­kincs jórészét fel kell áldoznia. A magasra zsarolt munkabérek a francia árut versenyképtelenné te­szik a Közös Piacon, különösen a belső vámoknak július 1-én történő teljes megszüntetésével. A hosz­­szú sztrájk felemésztette az idei évre tervezett 5%-os termelés-növekedést, tönkretette a kivitelt és ezzel deficitessé teheti a nemzetközi fizetési mérleget is. Az 5. Köztársaság még tovább biceghet a ka­tasztrófa romjain, de Gaullet azonban megállítot­ta a káosz. A tábornok eddigi sikerei, magányos diktatúrá­ja kizárólag arra a biztonságérzetre támaszkodott, amire a nép a 4. Köztársaság tragikomikus politi­kai epilepsziája után vágyott. De Gaulle volt a „rend”, a biztonság szobra. De a lázadás hirtelen elsöpörte ezt a szimbólumot. A biztonság helyett a bizonytalanság, az uralkodó akarat helyett az alku, a nagyhatalmi álmok helyett a középhata­lom mindennapi szürkesége maradt. Ez volt a lá­zadás legsúlyosabb vandalizmusa. De Gaulle, a felhőkarcolóvá nőtt államférfi, akinek eddig min­den sikerült, hirtelen majdnem kiütött politikai ökölvívóvá törpült. De azért ne lássuk ferdén az arányokat! Két­ségtelen, hogy de Gaulle bebizonyította erejét az­zal, hogy talpraállt, mielőtt a tömeg kiszámolhat­ta volna. De — nem csupán a kimanöverezhető vörös forradalommal találkozott, hanem egy an­nál is hatalmasabb és kérlelhetetlenebb erővel: a második ipari forradalommal. A lázadást legyőzte, de az ipari forradalom öt győzte le. Sajnos, nem értette meg ezt az új emberi dimenziót és ezért nem is érdekelte. Ebből a közönyből csak bastard születhetett, ami nem tud folytatódni és lezárta a tábornok útját. Nem tornyosodik már többé népe és Európa fö­lé. Túlélte a politikai összeomlást, de nem élte túl önmagát: azt, aki volt. Árnyékká vált. De még ez az árnyék is — világít... NAGY IMRE ÉS TÄRSAI KIVÉGZÉSÉNEK TIZEDIK ÉVFORDULÓJA a Szabadságharcos Szövetség gyűlésén (MSzTI) Az Amerikai Szabadság­­harcos Szövetség Országos Intéző­bizottsága a Kanadai Szabadság­­harcos Szövetség képviselői rész­vételével május 25-én és 26-án Cle­­velandban, a Sheraton Motor Inn­­ben tartotta ezévi második gyűlé­sét. Az elnökség és a helyi szerveze­tek beszámolói után a gyűlés több határozatot hozott, melyek főkép­pen a középeurópai eseményekkel kapcsolatosak. Az Intézőbizottság elhatározta, hogy a Magyarország­ról egyre gyakrabban érkező baj­társi kívánságoknak elegettéve, a Szabadságharcos Szövetség rend­szeres sajtótájékoztatási tevékeny­ségét kiterjeszti a budapesti u. n. „hivatalos” körökre is. Ennek ér­dekében június 15-én Nagy Imre és társai kivégzésének tizedik év­fordulóján a Magyar Szabadsághar­cos Szövetség megindítja ÜZENET című időszaki értesítőjét. Az ÜZE­NET első száma az OIB határoza­ta értelmében dr. Pogány András a Nemzetőr májusi számában megje­lent „Intöszó Kádár Jánoshoz” cí­mű vezércikkét fogja tartalmazni. Az Országos Intézőbizottság fog­lalkozott az amerikai elnökválasz­tási kampánnyal is és a következő határozatot hozta: A Magyar Szabadságharcos Szö­vetség felkéri az amerikai magyar­ságot, hogy 1. ) a választási küzdelemben ve­gyen részt, 2. ) feltétlenül szavazzon a vá­lasztásokon és 3. ) azokat a jelölteket támogas­sa, akik véleménye szerint felis­­nerik a kommunizmus veszedel­meit és aktívan dolgoznak azért, hogy az egyéni szabadság és az emberi méltóság a világ minden ré­szében, így szülőhazánkban is, és minden rabnemzet számára megva­lósuljon, és hogy ilymódon az Egyesült Államok békés és szabad fejlődése is biztosítva legyen. A határozattal kapcsolatosan az elnök felolvasta a Szabadságharcos Szövetség Intéző Bizottsági gyűlé­séhez érkezett táviratokat és leve­leket, köztük Hubert H. Humphrey­­nek az Egyesült Államok alelnöké­­nek, valamint Richard M. Nixon, volt alelnöknek és Robert F. Ken­nedy new yorki szenátornak sze­mélyes üzeneteit, aki azóta tragi­kus merénylet áldozata lett. Az Intézőbizottság foglalkozott a szeptemberi országos szabadság­­harcos kongresszus előkészítésének ügyével, amely New Yorkban ke­rül megrendezésre. Az ülés befeje­zése előtt a jelenlevők egy perces néma felállással emlékeztek meg Nagy Imre miniszterelnök és tár­sai mártírhalálának tizedik évfor­dulójáról. A gyűlésen a következők szólal­tak fel, illetve tettek javaslatokat: Dr. Pogány András elnök, Ft. Vi­téz Baán és Tímár András a Világ­­szövetség amerikai illetve kanadai elnökei, Pásztor László főtitkár, dr. Löte Pál és dr. Szimonisz Lászl (sajtó), Szilágyi Pál (szervezés). / helyi szervezetek részéről Győri! Józsefné (Washington D.C.), Irat Géza, Prókay János, Szeretva György (Cleveland), dr. Kárpáth; Sándor (Pittsburgh), dr. Debreczen; József (Akron), Szalay József, Gra manitz Sándor (South Bend), Hor zsa Tivadar (Gary), Bognár Bél (Milwaukee), Soós József (Balti more), dr. Értavi Baráth Józse (Buffalo) és sokan mások. ★ A Szabadságharcos Szövetség Clevelandi Szervezete több eleve landi egyesületi vezető és szabad ságharcos bajtárs részvételével jó] sikerült díszvacsorát rendezett a országos vezetőség tiszteletére melyen Iráti Géza üdvözölte a veri dégeket. Több felszólalás hangzót el, Vitéz Temesvári Gerö, a Vitéi Rend nevében, Sirchich László Csehszlovákiai Magyarok Nemzet Bizottmánya részéről, a dr. Náda János alelnökkel megjelenő dr. Ná vori Kornél az Amerikai Magya Szövetség képviseletében üdvözöl ték a bajtársi találkozót. Dr. Ball István a CSBK elnöke levélben kö szöntötte a szövetség tagjait. Di Návori Kornél beszédében — min az United Hungarian Fund ideig lenes bizottságának elnöke isméi tette a becsületadó gondolatábc kiépülő mozgalom állását is. A felszólalásokat a szabadság harcos intéző bizottság nevében di Pogány András elnök köszönt meg. A csehek becsapták a szlovákokat Pittsburghban is! A 44 éves Pittsburgh! Magyarság közi bűntényéről a következői című hetilap feltárja a maga hami- írja: sítatlan valóságában az ezelőtt 50 „Tudnivaló, hogy Thomas Gar évvel, 1918. május 30-án aláirt gue Masaryk, (1850-1937) cseh p „Pittsburghi megállapodás” törté- litikus, filozófiai író 1896 kör netét A cseheknek erről a nemiét- mint pragai egyetemi tanár, mag :: IR e r: Josephine Baker, az egykori vi­lághírű Amerikában született pári­zsi néger énekesnő De Gaulle mel­lé állt és a sztrájk ellen tüntetők­kel vonult fel Párizs utcáin. ★ Az uszító francia egyetemisták­tól, akik továbbra is sztrájkra biz­tatják a francia lakosságot, meg­vonták a szavazati jogot. Így több mint 200.000 diák nem szavazhat a közel jövőben lezajló francia vá­lasztásokon. A diáktüntetések ve­zére Cohn Bendit, vagy ahogy a ha­ja után becézik „Vörös Dany” kö­vetőivel óriási propaganda hadjára­tot indított el a rendelkezés ellen, habár ő, mint német egyébként sem szavazhatna. A kommunista párt is teljes agitálásba kezdett és vég­ső harcra indul híveivel, hogy meg­­döntse de Gaulle tábornokot; ★ Randolph Spencer Churchill, Sir Wintson Churchill egyetlen fia, 57 éves korában a London melletti Suffóikban június 6-án elhunyt. Randolph Churchill kitűnő újságíró volt, de mint egyik naplójában ír­ta: nehéz felnőni egy nagy fa ár­nyékában, mert az ember nem tud elegendő napfényhez jutni. Ebben a keserű mondatban benne volt életfilozófiája, amely meglehetősen emberkerülővé tette. Az angolok, nem nagyon rajongtak érte, mert nyíltan kritizálta társadalmukat, és kitűnő, gyors válaszaival, nem egy­szer semmisítette meg vitázó ellen­feleit. A második világháború alatt, mint a királynő huszárja harcolt Észak-Afrikában, Olaszországban és Jugoszláviában. A koreai hábo­rú idején a Daily Telegraph tudó­sítója lett. Jelenleg Édesapja élet­rajzán dolgozott. Randolph Chur­chill kétszer nősült. Első házassá­gából egy fia maradt Wintson, aki jelenleg újságíró és apjának társ­szerzője volt az arab-izraeli hábo­rúról szóló könyvének, amely ta­valy jelent meg. A könyv címe: „Hat napos háború”. Második há­zasságából egy leánya maradt, Arabella. köré gyűjtötte a cseh ifjúságot és politikai tanait beléjük oltotta. Ez a tan a teljes cseh nemzeti és népi egység alapján állt és a szlovák nemzet ábrándjának feladását taná­csolta. Propagandájának lényege volt; összefogva valamennyi nem­zetiséggel, belülről megbontani a szentistváni birodalom kereteit, Nemzetközi kapcsolatait ügyesen felhasználva, mind több francia s angol történészt és ügynököt csá­bított Magyarországra. Ezek között B. Scotus Viator okozott a legtöbb kárt a magyarságnak, ferde beállí­tású, hazug cikkeivel. A „hlaszisták” — közöttük So­­bár Lőrinc, Hodzsa Milán, Stefa­­nek, Pavlu, Dérer, stb. — még itt, Amerikában is terjesztették a ha­mis szlovák statisztikákat és Masaryk 1918. május 30-án Pitts­­burgban „Megállapodást” kötött az amerikai Jednota és a Slo­­venska Liga vezetőivel, melyben a szlovákoknak, a létesítendő Cseh-Szlovákiában nemzeti ön­állóságot. külön országgyűlést és teljes politikai szabadságot igért. Ezt a „pittsburghi megállapo­dást” 1920-ban, amikor a szlovák képviselők annak a cseh-szlovák alkotmányba való beiktatását köve­telték, maga Masaryk érvénytelen­nek minősítette! Makacsul hangoz­tatta, hogy 1918. május 18-a ünnep­nap volt, márpedig ünnepnapon az Egyesült Államokban semmiféle közokiratot aláírni nem szabad, — azonfelül nevetséges tényként hir­dette, hogy az aláírók amerikai állampolgárok voltak, kiknek sem­miféle meghatalmazásuk sem volt a felvidéki szlovákok részéről. Miután 1918. október 28-án meg­alakult a Cseh-Szlovák állam, Ma­saryk, főleg Wilson amerikai elnök támogatásával kivitte, hogy az en­­tente-hatalmak elismerték szövet­ségesnek a cseh-szlovák államot. 1918. november 11-én Masaryk Lett ennek a csalással létrejött „minta­demokrata” államnak az elnöke. Benes ügyvéd az elején jelentékte­len figura volt, mégis 1935 végén, a lemondott Masaryk örökébe vá­lasztották. Röviden összefoglalva ennyit a pittsburghi cseh-szlovák egyez­ményről, — mely aztán sok keserű­séget okozott a felvidéki tótoknak, akik évszázadokon keresztül, amíg csak a fanatikus lazítok fel nem forgatták lelki egyensúlyukat, de­rék polgárai voltak a szentistváni magyar birodalomnak," Nyíregyhásy Pál: Anna bál az emigrációban A régi szép magyar lányok férjhezmenetele két kivilágos ki­­virradtig tartó táncmulattságtól függött: ä füredi Anna báltól és a pesti jurátus báltól. Aki ezek után pártában maradt: talán nem is volt szép leány. Jött a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hoz­ta a messzi Alföldről az Anna­­bál vendégeit. Egész kamrára való elemózsiát hoztak maguk­kal; az öregurak szűzdohányt, tarcali bort, kisüstönföttet; az asszonyok drágalátos befőtteket. A régiek úgy emlékeznek rá, hogy a kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét, mosdóját és fürdőkádját; a vén­­kisasszonyok pedig macskájukat és madarukat. A füredi Anna- bá­lon a szegény szép lányok min­dig nábobokhoz mentek férjhez, a megyei aljegyzők pedig bács­kai milliomos kisasszonyokkal tartották a kézfogót. A széplelkű dámák Kisfaludy Károly kotta-melléklettel és met­szetekkel ellátott Aurora című kecses évkönyvét olvasgatták, mely teljesen megfelelt ruhájuk stílusának. Új irodalmi irányzat volt keletkezőben. Eddig Kazin­czy, Kölcsey és Berzsenyi birto­kuk magányán, maguknak, a mú­zsáknak írtak. Olvasójuk nem volt, egymásnak küldték el mű­veiket. írói működésüket olyan­nak tekintették, mint a szerze­tes az imádkozást. Kisfaludy Ká­roly ráeszmélt, hogy az irodalom az emberekkel is összefüggésben van. Ettölkezdve a balatonfüredi „Kecskeköröm” szálloda minden szobájában ott volt a kecses Au­róra évkönyv. Volt miről pletykálkodni az Anna-bálra gyülekező füredi ven­dégeknek. Kisfaludy Károly két­szer vezette oltárhoz szerelmét: Szegedy Rózát. Az első esketés­­hez elfelejtettek díszpenzációt kérni, pedig harmadfokú unoka­­testvérek voltak. Mikor még a Provence-ban és a Rajna mellett harcolt, Róza fél-igenjével tarso­lyában, a „Kesergő szerelmet” öntötte dalokba. Ez lett a 19. század elején a legolvasottabb magyar könyv. Azután csábítóbb költői fel­adat töltötte el lelkét: a „Bol­dog szerelmet” énekelte meg. Itt már nem Petrarca dalai lelkesí­tették, mert a Hímfy-versszak jellegzetesen magyar. Itthon ját­szik, ismert körülmények között, vidéki magyar dunántúli város­kában. Múzsája magyar asszony, akiben férje feltűnően keresi a magyar vonásokat. A boldog sze­relmet így csak magyar költő énekelhette meg. A tájék mindig balatonvidéki. Ott gyakori a nedves berek, a jó kaszáló és ott hívják a pallót bü­­riinek. Alkonyaikor a kaszások sietnek, mert az árnyékok óriá­sivá nyúlnak. Rózával meg-meg­­áll a rét magas füvében, aztán átmegy a bürün a túlsó part fe­lé. Egyszerre tekintenek le a víz­be, amelyben az ég tükröződik. Így hát fönn is, lenn is, de ma­gukban is menny van. A múzsa tehát környezetet változtatott s mikor Kisfaludy Károly néhány tekintélyes író kéziratát azzal adta vissza, hogy nem érdekli a közönséget, ellen- Aurórákkal kísérleteztek. De ezek mind meghaltak és Kazin­czy kénytelen volt békét kötni a fiatalsággal. Szemere Pál laká­sán találkoztak, ahol a sarokban csendben ott ült Vörösmarty Mi­hály is. Kazinczy kezét nyújtotta Kisfaludynak és megrendültén ezt mondta: — Igen tisztelt férfiú, barát­ságodat kérem! Történelmi pillanat volt ez, amit rézmetszet is megörökített az utókor számára. A füredi Anna-bálok nem léha mulatságok voltak, egész életre szóló szerelmek szövődtek. Kis­faludy is megérezte, hogy esz­ményi magaslaton kell tartani szerelmét, ha tartóssá akarja tenni. Mert az asszony nemcsak az övé, hanem az eljövendő utó­doké. Hozzátartozói megszokják, hogy jóságán keresztül szépnek lássák mindhalálig. A boldog szerelem rózsakertjében soha­sem múlnak el a rózsák, Nem­csak a Balatonban tükröződik a menny, hanem a gyermekére gondold anya szemében is. A híres füredi Anna-báiokon már a század elején is megjelent néha egy-egy hazalátogató ame­­rikás magyar. Akkor persze még nem voltunk másfél milliónyian az emigrációban. De a látogató ismert minden csárdát és kocs­­márosnét szülőfaluja körzetében. Tisztában volt vele, hol kapni a legjobb pörköltet és kinek a lá­nya a kocsmárosné? Milyen évjá­ratú borok vannak a pincében? Krúdy Gyula barátom jegyzett fel útinaplőjában ilyen bakonyi történetet egy detroiti amerikás magyarról. Kocsin haladtak a fa­vágók fejszéjétől megritkított er­dőben, mikor aggodalmasan kér­dezte tőle hazalátogató ismerőse; — Ugyebár, itt járt valamikor Sobri Jóska? Nem hiszik el „ott­hon”, hogy láttam a Bakonyt, ha még betyárkalandom se volt Tudjuk Várpalotáról, hogy ott valamikor híres gyilkosság tör­tént. Hoszter Fülöp kiirtotta a vendégfogadóst tíz tagú család­jával együtt. Legalább abban a fogadóban kellene megszállni, ahol az a nevezetes gyilkosság történt — indítványozta a ki­váncsi amerikai. De már fel volt bérelve Mozsí, az a mihaszna fráter, aki szinla­­pokat ragasztott ki, gyászjelen­tést hordott, cigányokért szaladt, s aki némi kis pénzért vállalta, hogy cifraszürbe öltözve elállja a kirándulók útját. A kocsis az ostornyelet fogta rá, de Krúdy mogorván rászólt: — Többé meg ne halljam, : hogy kirabolod az utasokat! Mózsi bólintott. — Jól van tekintetes úr, de legalább egy kis pálinkára valót tessék adni, Az amerikai leküzdvén ijedt­ségét megszólalt: — Pálinkára nem adunk. De itt van az antialkoholista mozga­lom röpirata. Ezt haszonnal ol­vasgathatja. Ilyesmi persze csak Krúdy ide­jében történhetett. Ma már autót bérelünk Bécsben, hogy krözus­­ként állítsunk be szülőfalunkba. Repülőjegyünket részletre vet­tük, de asszonyaink divatos mi­ni-szoknyákkal szédítik az elmar radt otthoniakat. A Magyarok Világszövetsége az idén százezer látogatót vár és mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy jól érezzék magukat, mert be kell vallaniok, hogy gyakran akadnak látogatók, akik nyuga­ti összehasonlítások alapján becsmérelik eredményeiket. Akkor még nem volt Magya­rok Világszövetsége, amely el­árasztja hamis propagandái a nyugati világ emigrációs magyar­ságát. Kárpáti József főtitkár nyilatkozata szerint a hazai kom­munista párt „nagyvonalú és em­berséges” politikája szabaddá tette a hazalátogatás útját. Az ilyen útra nem készülődő, magamfajta embert azonban megnyugtatja Kárpáti József fő­titkár nyilatkozata: — Ezért a nagyvonalú kom­munista pártpolitikáért csak azok a hivatásos disszidensek nem hálásak, akik érvényesülé­süket volt hazájuk rágalmazásá­val vívják ki. De hangsúlyozni szeretném: ezek csupán a kisebb­séget alkotják. Én sokadmagammal alighanem ehhez a „törpe” kisebbséghez tartozom s így útra nem készü­lődök. De vigasztalásképpen azt sugdossák a fülembe, hogy az idén nemcsak Füreden, hanem az emigrációban is lesz Ánna­­bál. Az emigráció szervei ké­szülnek ezt a hagyományos magyar táncmulatságot megren­dezni. Hiszen nekünk is vannak eladó leányaink, szép asszonya­ink, s fiatalságunk már nem a bácskai nábobok kisasszonyait keresi, hanem az emigráció gyö­nyörű virágszálait. Csak az öregek szokása nem változott: saját készítésű bo­rocska és kisüstönfött nélkül nem indulnak mulatságba. Még az emigrációs Anna-bálra se.

Next

/
Oldalképek
Tartalom