St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1967-10-06 / 20. szám

8 1967. OKTÓBER 6. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE Csegezi József: Ha Iá szkaland Van nekem egy keresztfiam. Amolyan legénykor küszöbén álló jókötésű, izmos, vállas gyerek, leginkább is, ahogy a fényképei mutatják, mert bizony én akkor lát­tam utoljára, amikor még ugyan­csak hátul gombolták a nadrágját. Elég baj ez, neki is, nekem is. Ne­kem azért, mert a keresztfiam ott­hon van, s én idekünn a nagyvi­lágban megszámolhatatlan kilomé­terekre tőle, neki meg azért, mert Így nem volt senki, aki megakadá­lyozta volna öt abban, hogy az ap­ja bolondériáját kövesse. Az apja ugyanis — uram bocsáss meg neki — horgász. Minden gyerek — tudjuk — túl akar tenni az apján. így az én ke­resztfiam is, — látván, hogy az apja sohasem fog semmit, — azt gondolta magában, majd ő ügye­sebb lesz, s egy szép napon meg­ragadta a horgászbotot. Ez persze olyan, mint a dohányzás, — nem lehet abbahagyni. Hát az én ke­resztfiam is immár évek óta űzi ezt a „sportot”, ahogy ezt egymásközt a horgászok elnevezték. Hát hi­szen űzze, — elvégre nem az én fiam — s mit lehet ellene tenni ilyen nagy távolságból? Semmit. Na, de nem is ez a baj. A baj ott van, hogy minden nyáron lemegy a Balatonra, s minden nyáron meg­tisztel egy levelezőlappal, vagy le­véllel. Még ez se volna baj, sőt. A baj ott kezdődik, hogy ezekben a levelekben a fiú nagyokat füllent. Magyarán mondva — ezt is az ap­jától tanulta — akkora halakat ha­zudik nekem, amilyen nagy hal a Balatonban nincs is. Az idén is befutott a keresztfi­am levele. Kedves Keresztapám, — írja — megint lent vagyunk a Balatonnál, és igen jól érezzük magunkat, (azt elhiszem, te piszok. . .) Tegnapelőtt akkora vihar volt, hogy egy nagy személyhajő feldűlt, de viszont nagyszerűen haraptak a halak. Fogtam is egy nyolc, írd és mondd 8 kilós pontyot. Csókol Tamás. Eddig a levél. Hazugság ide, hazugság oda, a levelet mégis csak illik megvála­szolni, s nekem sem maradt más választásom. Nekiültem az írógé­pemnek és megírtam a választ. — Kedves Keresztfiam! Megkaptam a balatoni lapot és persze megint csak megfájdult a szívem, amint visszaeemlékeztem arra a sok nyárra, amit én töltöt­tem ott annakidején, s amit bizony most is szívesen felcserélnék a vi­lág bármely más tavával. De arról nem írsz persze, hogy jó volna, ha én is ott lennék, pe­dig bizonyára elférnénk mind a ket­ten. Hát egy nagy vihart én is meg­értem a Balatonban, s bizony alig bírtunk kivergődni a partra. Az volt a szerencsénk, hogy mikor már nem bírtuk tovább az evezést és a csónak felborult, olyan közel vol­tunk a parthoz, hogy lábunk föl­det ért. S történt ez éppen akkor, amikor egy nagy halászatot néz­tünk végig. Akkor a balatoni „nagyfogásnak” nevezték ezt a ha­lászok, s én azóta se láttam annyi halat egyrakáson. De azóta nem szeretem a halászokat. Később hor­gászokkal hozott össze a sorsom. Sokfelé jártam és sokféle embert ismertem meg, de még ahány hor­gásszal csak összeakadtam a vilá­gon, az mind egy szálig hazudós volt Mérhetetlenül és szemtelenül ha­zudnak. A horgász szemében egy hangyanagyságú hal két kilós har­csa, egy békaporonty 80 dekás pisztráng, s ha véletlenül kifognak egy akkora keszeget, amiért a nagy hal még megmozdulni sem tartja érdemesnek, nemhogy megenni —, ha éppen csaléteknek visszaakaszt­ják a horogra, — hát ebből — mire elmesélik — 8 kilós ponty lesz. Hát egy ilyen erőszakos hor­gásszal hozott össze a végzetem, szerencsére csak a nyaralásunk utolsó napján, mert ami történt, — attól minden kedvem elment, nem­csak a horgászástól, de még attól is, hogy mégegyszer víznek akár csak a közelébe is kerüljek. Ugyanott nyaralt, ahol mi, Csön­des volt, szerény és igen békés, jámbor ember. Minden reggel és minden este fogta a felszerelését, beült a csónakjába és kievezett a tóra. Mit csinált, mit nem, senki sem törődött vele, azt azonban mindenki tudta róla, hogy halat ed­dig még nem fogott. Egy szép na­pon eddig-addig mesterkedett, míg meg nem ismerkedtünk egymással. Az ismeretségből azután hosszú beszélgetéseket kovácsolt, s amikor már úgy érezte, hogy nem térhetek ki a kérése elől, meghívott hor­gászni. Illetve csak arra kért, hogy kísérjem el. Udvarias ember lévén, kénytelen voltam eleget tenni a kí­vánságának, s elkísértem egy órá­ra. Ekkor azonban inkább csak be­szélgettünk, s a többieknek később azt mesélte, hogy olyan érdekes dolgokat mondtam, hogy el is felejt­kezett a horgászásról. Hát ez volt az első hazugság, amit velem szem­ben elkövetett. A másodikra majd­nem ráfizettem. Meghívott egy kirándulásra. Ő — mondta — felpakol minden szükséges dolgot, enni-innivalót, pokrócokat és ami még egy kirán­duláshoz kell, addig megyünk, ameddig akarunk, és akkor térünk vissza, amikor kedvem tartja. Na­pozhatunk a csónakban, vagy fü­­rödhetünk, s horgászfelszerelést csak azért visz, hogy ha netán én elunom magam, s aludni kívánok, azalatt ö „sportol” egy kicsit. Ad­­dig-addig beszélt, míg levett a lá­bamról, s másnap korán reggel el­indultunk. Volt abban a csónakban minden, botok, zsinegek, kötelek, hálók, rudak, drótok, s fene tudja még mi minden, — mi ketten alig fértünk el a sok lim-lom mellett. Aztán belefeküdtem én is az eve­zőkbe, s mentünk, mentünk... Nem mondom, egész kellemesen telt el a nap legnagyobb része. Csak amikor már én mentem vol­na hazafelé, közölte velem, hogy nemsokára „harapni” fognak a ha­lak, s minthogy ez a legjobb hely, amit életében valaha is látott, hát meg akarja próbálni, hátha való­ban kifogja élete nagy „szerencsé­jét”. Egyen meg a fene a szerencséd­del együtt, — gondoltam magam­ban —, de egyedül nem mehettem sehová, elvégre én mégse tudok a vizen száraz lábbal közlekedni. így hát megadtam magam a sorsnak, és figyeltem őkéimét, hogy mit csi­nál. Eleinte csak a botokkal haji­gáit kisebb nagyobb horgokat a víz­be, de egyéb baj nem történt sem ővele, sem énvelem. Nevetni kel­lett volna, de már úntam ezt is. Később nagy előkészületeket tett. Volt egy nagy beépített orsó a csó­nak orrán s arra valami finom, nem is vékony, de nem is túl vastag zsi­neg rátekerve. Arra rákötött egy horgot. Esküszöm neked, horgony­nak is beillett volna, s el sem tud­tam képzelni, miféle halat akar ez fogni ekkora marha nagy vas­darabbal. De olyan komolyan csi­nálta, hogy szólni se mertem. Be­dobta a vízbe és várt. Eltelt egy óra, másfél, — nem történt sem­mi, — a dugó, — mert az is volt rajta — meg se mozdult. A víz csöndes volt, síma és átlátszó, mint a kristály. Persze itt nagyon mély a víz. Többszáz méter is lehet, így nem tudtam megállapítani, vajon milyen mélyen láthat le az ember, de a víz kékségéről láttam, hogy mélyen, nagyon mélyen. Amint így néztem a vizet, lenn egészen ho­mályosan egy árnyékfélét láttam elmozdulni. Éppen szólni akartam neki, de akkor intett, hogy meg ne mukkanjak, és meg ne mozduljak. Gondolom, tán agyonvert volna. — Hal.. — intett felém. — Nagy hal. . . — suttogta, de már akkor én is láttam, s esküszöm ne­ked, komolyan megijedtem. Nem vagyok félős ember, de ez a hal ak­kora volt, hogy nem szerettem vol­na vele sötétben találkozni, — ahogy mondani szokás. A horgá­szom majd kiugrott a bőréből iz­galmában, amiből persze rám is át­ragasztott egy kicsit. A hal fel-fel­­bukkant, eltűnt, aztán megint fel­tűnt a csónak másik oldalán. Egé­szen úgy nézett ki, mintha gondol­kozna rajta, hogy bekapja-e a hor­got, vagy sem. Egyszer aztán — talán mégse gondolt arra, hogy ember ennyire merész legyen — mégis bekapta .. . — Megvan — ordította, — de abban a pillanatban megkezdődött számunkra az égszakadás-földindu­lás. Meglódult a csónak, — a hal akkora hullámokat kavart fel fáj­dalmában, hogy majdnem felborul­tunk, és csak lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy nem fulladtunk bele akkor a tóba, de gyorsan fel­kaptam az egyik lapátot és a csó­nak farában kormányozni kezdtem ezt a megvadult, hol körbeforgó, hol meglóduló alkotmányt. Recse­­gett-ropogott a csónak minden bor­dája. Szó sem lehetett arról, hogy a halat kihúzzuk, még akkor sem, ha megdöglene, — öt ember ereje is kevés lett volna hozzá. — Csak tartsd a csónakot irány­ba, hogy föl ne boruljunk — ordí­tott a barátom — én majd kifárasz­tom a bestiát! — S hol engedett a zsinegen, majd gyorsan visszacsa­vart többet-kevesebbet belőle. — Ilyenkor persze az egyenes roha­násból forgás és pörgés lett, s ne­kem már nemcsak a hajam szála állt az égnek, hanem kezdtem fá­radni is. de ha én fáradt voltam, hát a horgászom még fáradtabb. Egyet-kettőt, ha csavart, újra el­engedte, s a hal vitt bennünket, mint a tüzes istennyila. — Hagyd a fenébe a dögjét, — ordítottam ón is neki —, vágd el a zsineget s hagyd, hogy menjen a fenébe. Nem látod, hogy micsoda bajban vagyunk? Úgy nézett rám, mint aki megbo­londult. — Meg vagy örülve. . ? Csak nem fogom életem nagy szerencséjét el­szalasztani? Majd kidöglik — biz­tatott. De a hal semmi jelét sem adta a legkisebb kidöglési szándé­kának sem. Vitt bennünket mindig kijjebb és kijjebb. A barátom pihent egy ideig, majd újra elkezdte visz­­szafelé csavarni a zsineget. Húzta a halat, a hal a csónakot, s már azón gondolkoztam, hogy legjobb lesz az evezővel fejbeverni ezt a bolondot, s elvágni a zsineget, mert hiszen mégse akarok itt veszni eb­be a tenger vízbe, de attól féltem, hogy agyonütöm véletlenül. Hagy­tam hát, hadd csinálja a maga dol­gát, — szerencsére jól megtanul­tam annakidején evezni, s így sike­rült minden alkalommal elkerülni a felborulást De bizony már na­gyon ki voltam ... Egyszer aztán azt láttam, hogy a barátom elenge­di a zsineget, nagyot káromkodik, s lerogy a csónak aljára. A hal pe­dig újra elragadta a csónakot. — Mi van? — kérdeztem aggód­va és ijedten. — Elromlott az orsó, — se elő­re, se hátra ... — Vágd el! — Nem lehet! Acélszál van ben­ne, s nincs az a kés, amelyikkel el lehetne vágni... Mondta lemon­dóan. — Vedd át a kormányzást, majd én megpróbálom... Hanemhát könnyű volt monda­ni, hogy vegye át a kormányzást A hal olyan sebességgel vitte a csónakot, hogy istenkisértés lett volna felállni, viszont kormányzás nélkül se hagyhattuk, hisz akkor ki tudja, mibor borít fel bennünket ez a megveszekedett bestia. Jő egy órába telt, mire sikerült helyet cse­rélnünk. Közben úgy húztak el mel­lettünk a szigetek, mint telefonpóz­nák a robogó vonat mellett, s egy keskeny, sziklás part szélén úgy suhantunk el, hogy még a szeme­met is behunytam ijedtemben. Az orsóval semmit sem lehetett csinálni, az bizony meg sem moz­dult. Próbáltam elnyiszálni a köte­let, az sem sikerült, s újra az or­sót kezdtem babrálni. Egyszer az­tán hirtelen engedett az orsó. Ügy látszik, a hal megpihent egy na­gyobb lélekzetvételre, s ezalatt az orsó annyira visszapörgött, hogy a halat egészen közelhúzta a csónak­hoz. Aztán újra megfeszült a kö­tél. Minden porcikáját jól lehetett látni. Irdatlan nagy dög volt, lehe­tett két mázsa is felőlem, s a szá­jába akad horgonnyal úgy vontat­ta a csónakot, mint valami moz­dony. Minthogy az orsó végképp bedöglött, s hiábavaló volt minden erőlködésem, megadtam magam a balszerencsének, s gondoltam, vagy bele akadunk valamelyik partrész­letbe, ahol ki tudunk úszni, s a dög vigye a csónakot, ahová akarja, vagy itt töltjük az éjszakát s majd reggel tán csak ránk akad valami­lyen motoros. Igen ám, de ekkor vettem csak észre, hogy teljesen nyílt vizen vagyunk, s partok már csak egészen homályosan látsza­nak. És ekkor komolyan megijed­tem, mert rögtön tudtam, hogy kinn vagyunk a Huronon s innen nincs kiút... A hal pedig csak vitt, vitt.. . mindig beljebb és beljebb... Kivert a veríték. Itt nincs segít­ség — láttam — hacsak nem csi­nálok én valami merészet és meg­lepőt, amivel megzavarom a halat. Gondolkozni kezdtem. A barátom letargikusan ült a csónak farában, kezében az evezővel, s talán már azt se tudta, hogy vajon fiú-e vagy leány... — Van-e egy jó erős drótod? — kérdeztem. — Van. — Éles késed is? — Az is van. Egy fogó segítségével összefog­tam egy arasznyi hosszúságú jő erős drótkötelet egy-egy kariká­val a végein, s ebbe a karikába be­lekötöttem egy ugyancsak jó erős madzagot. Az egészet a nyakamba akasztottam, szájamba vettem a kést és jobb kezemmel belekapasz­kodva a hal által vontatott zsineg­be, — beleug róttam a vízbe. A víz sodra majdnem leszakí­tott a kötélről s egyszeribe leszed­te a bőrt a tenyeremről. Éreztem, hogy vérzik a kezem, de nem sokat törődtem vele, és így mégis csak sikerült megkapaszkodnom. Akkor aztán két kezemmel lassan, centi­­méterröl-centiméterre, mindig kö­zelebb és közelebb vonszoltam ma­gam a halhoz. Igyekeztem fölötte maradni — most már alig egy mé­terre volt a víz színe alatt — ne­hogy idő előtt megsejtsen valamit, s amikor a két kezemmel a kopol­­tyúi magasságába értem, akkor a lábaimat hirtelen magam alá kap­va ráültem a hal hátára. .. Hasa alatt összekulcsoltam a lá­baimat és elrebegtem egy imát, hogy vaj csak most le ne szakadjon a kötél és engem levigyen magá­val a mélybe, mert akkor végem van... A hal azonban semmit sem tudott csinálni, — a csónak nehe­zebb volt, semmint magával tud­ja rántani, s így kénytelen-kellet­len tűrte a két combom szorítását. Mikor aztán elég biztosan éreztem már magam, akkor a nyakamba akasztott szerkezetet, ami nem volt más, mint egy improvizált zab­la, beleakasztottam a hal szájába. Majd az éles késsel lenyúltam és hirtelen levágtam a két oldaluszo­nyát, azokat, amelyekkel föl és alá tudja magát kormányozni. Érez­tem, hogy a vére elönti a lábaimat, de azért az ereje, alig gyöngült, így hát ültem a hátán, mint egy lovon, a többi már gyerekjáték volt... A zabla segítségével s néha egy­­egy erősebb oldalbarúgással meg­fordítottam a halat, és másfél óra múlva sikeresen kikötöttem vele a csónakházunknál. Addigra teljesen ki is döglött a hal, s könnyedén ki tudtuk húzni a partra. A barátom öröme akkora volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni, s nemkülönben az enyém is, mert mindenki össze-vissza ölelt és csókolt, még a fiatal menyecs­kék is. Még aznap este megmértük a ha­lat, — 363 kilogramm volt, — s ez­után kedves keresztfiam, úgy ha zudj nekem a halfogásaidról, hogy engem sem a gólya költött, — amint látod. 59 évi temetkezési szolgálat East St. Louisban és a környéki városokban KASSLY FUNERAL HOME 1101 N. 9th STREET EAST ST. LOUIS, ILL. Telefon: UPton 5-1234 Ambulance szolgálat — W CAHOKIA, ILL. — 1201 Camp Jackson Road Telefon: ED 7-3333 MRS. HENRY J. PIEPER PIEPER FUNERAL HOME TULAJDONOSA 1929 CLEVELAND BLVD. — TR 6-0032 — GRANITE CITY, ILL. Oxigénnel ellátott mentőkocsi Ambulance szolgálat bárhová, bármikor TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓK KALAUZA: COMPLETE FUNERAL AcéNkoporső — Külső koporsó foglalat — Választékos Sírhely, vagy saját sírhelyre való eltemetés. Bronz névtábla és minden, a temetéssel együttjáró költégek $995.00 NO EXTRAS Gyönyörű modem kápolna — vallásfelekezetre való tekintet nélkül GUARDIAN MORTUARY St. Charles Road at Lindbergh — PE 9-1133 Előre befizetett összegek Truszton vannak kezelve KRIEGSHAUSER’S MORTUARY FUNERAL HOMES BEAUTIFUL WEST, 9450 OLIVE BOULEVARD — WY 4-3322 SOUTH, 4228 SO. KINGSHIGHWAY BOULEVARD — FL 1-4320 ST. LOUIS, MO. ■ WM. C MOYDELL FUNERAL HOME — TEMETKEZÉSI INTÉZET GEORGE J. SVOBODA, TULAJDOÄO« 1926 ALLEN AVENUE, ST. LOUIS 4, MO. PHONE: PRospect 2-0491 MATH HERMANN & SON, IIC FUNERAL DIRECTORS — TEMETKEZÉSI INTÉZET 100 éves lelkiismeretes kiszolgálás 2 16 1 E. FAIR FAIR AND WEST FLORISSANT AVENUES ST. LOUIS 15, MO — TELEFON: EVergreen 1-4880 Mindenre kiterjedő lelkiismeretes kiszolgálás Modern és léghűtéses. Nagy porkolóhely. Ambulance Service | 2906 Gravois — PR 2-3000 — St. Louis, Mo. Emil (Bud) Wacker ül, President — Mrs. Frank E. Frederick, Sec’y Emil Wacker, Jr., Vice President — Clarence Wacker, Treas. WACKER-HELDERLE FUNERAL HOME Szép modern léghűtéses termek 3634 GRAVOIS AVENUE, ST. LOUIS 16, MO. TELEFON: PRospect 2-3634 WimrniiHlilluailllHIttllimHIillliiiMllilllilllllHIlHHHItHHBlIllillliWHlillllitiimillllilllHMIilllllHINIIIliililliMilllllllliiHilHiliiWItmiilUlHIllltiffliffllltllBUlHimiiaimflfflWWWMWlWMlimaiiHWIMIHtatmHWWB Always there ... with your help YOUR RED CROSS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom